Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat
2014/8           ISSN: 2062-2597

 

Schultheisz Emil emlékére

 

Mélyen tisztelt Schultheisz professzorom emlékére -néhány személyes gondolatban-

2014.06.12.

A mai déli - szokásos napi látogatásom után nem sokkal kaptam a hírt Schultheisz professzor végleges távozásáról. Napok óta tudjuk és készülünk a megváltozhatatlanra. Vasárnap egyszerűen közölte velem: Jutka eljött az ideje, most búcsúzzunk el. Professzor úr, én nem tudom, hogy is kell Öntől elbúcsúzni! Azt válaszolta: elmondtam mindent magának, lépésről lépésre és eddig nem csalódott, mikor, mi is történik. Most ez következik, - mondta - bár ez nem túl elegáns. - Ezek voltak velem talán az utolsó szavai.

Az elmúlt 60 éves orvosi működése alatt hány és hány embert, művészt, politikust, családtagot, barátot, fontos és még fontosabb embert kísért el addig, ahova most Ő is elérkezett.

Sajnos, vagy nem, igen elfogult vagyok Professzor úrral, nagyon sokat jelent nekem a személye. Ő az én mesterem, professzorom, példaképem, az európai kultúra fáklyavivője, a „fehérek közt egy európai”- vagy talán ma már az egyetlen! az utolsó felnőttem, az igazi, mély tudomány megtestesítője, az Ember, az orvos-kép példaképem, barátom, bizalmasom, kicsit az apám is.

A kezdeti feszengő első bemutatkozáskor 1988 júniusában új, friss történelem és alakuló muzeológusi diplomámmal tudtam, orvostörténelemmel szeretnék foglalkozni. Ismeretlenül felhívtam Őt az egyetemen, kinyögve azt a néhány szót, melynek lényege az volt: szeretnék bemutatkozni. Mondta: ez most megtörtént. Kínomban a másik lábamra álltam telefonnal a fülemen és kértem személyesen is hadd mutatkozzak be. Röviden azt mondta: jó. Később személyes találkozásunk után rábízott Simon Tamás professzorra – az akkori docensére. Rövid időn belül pont megüresedett egy állás a tanszéken és felvett alacsonyabb beosztással, kisebb fizetéssel, de én boldog voltam, hogy ott lehettem.

A legjobb főnök volt, pontosan megmondta kitől mit vár el, de nem volt erőszakos, főleg nem parancsoló, hatalmaskodó, utálta az értelmetlen dolgokat. Nem volt jelenléti ív, de elvárta minden munkatársától a feladatát maradéktalanul és legjobb tudása szerint lássa el. Mindenkit valóban a munkája társának, vagyis munkatársnak tekintett. Hihetetlen érzékeny volt az értelem, az ész, a tudás iránt, kereste ezen tapadó pontokat és szinte mindenkiben meg is találta, akiben akármennyi kis szikra volt. De a butaság és az ápolatlanság taszította. Előre egy-két nappal tudatta, ha beszélni kívánt velünk. A férfiaktól megkívánta a zakót és nyakkendőt. Így volt, aki csak erre az alkalomra tartogatta az Intézetben a „főnök-látogató” ruháját. Ugyanis elvárta a látható tisztelet is! Túl a formaságokon, valóban eseményszámban ment a vele való szakmai diskurzus, minden témában felkészült volt és számtalan irodalommal támasztotta alá, idézte az általa interpretált tényeket, ha valaki komolyan foglalkozott egy témával és beleakadt munkája során abba a más által kutatott témában, gyűjtötte és átadta az általa talált újdonságokat. Támogató volt és segítő. Egyéni problémákra igen érzékeny és figyelmes volt.

Mint ifjú munkatárs állandóan zavarban voltam a jelenlétében. Sokan lefagytunk hihetetlen nagy tudása előtt. Hatalmas szakadékot éreztünk (és volt is!) tudásban, kiállásban. Mellette könnyen szellemi törpének érezhette magát az ember. De ezt sose éreztette, hanem inkább segítő kiegészítéseket tett, „bizonyára erre, vagy arra gondolt” s elmondta, mi hiányzik ebből, vagy abból a tanulmányból, tudásból, szépen rávezette az embert. Persze a találkozás után lázasan kutatni és olvasni kellett a figyelmezető és szégyent keltő hiányosságok miatt.

És ez így volt még az utolsó időben is velem.

Hosszas kórházi ápolásának ideje alatt minden nap mellette voltam és annyit beszélgettünk, voltunk együtt, amennyit épp az adott állapota megengedett. Végül, mikor már nem tudott olvasni megkérdeztem, professzor úr mire szokott gondolni, mivel foglalja el magát? Tudja Jutka most éppen az eleusisi misztériumjátékokról elmélkedem. És azon belül mi az indító gondolat, mivel nem ért egyet, vagy mivel tud azonosulni - kérdeztem? Hosszas magyarázatba kezdett, amíg el nem fáradt, de addig – mint mindig a szeme igen élénk volt, ha olyanokról beszélt, gondolt, magyarázott, ami érdekelte.

Később – mikor már felengedtem lányos, szorongató zavaromból - megszoktuk egymást, „felnőttem” már együtt tudtunk gyakran nevetni, mivel hihetetlen fanyar és elit humora volt, olykor egy, vagy két találó szóval fejezte ki mély bölcsességeit, a dolgok több élét. Például szeretett anyósáról beszélt így: imádott főzni az anyósom, de sajnos nem tudott. Ebben szinte minden benne volt a teljesítményének értékelése, elismerése és az eredmény drámai valósága. Vagy egyszer azt mondta Jutka maga az egyetlen barátom, majd közelebb hajolt, s folytatta, mert maga az egyetlen, aki még él a barátaim közül.

Sokszor eltűnődtem azon, vajon mit is érez, gondol, hisz, tud általában és konkrétan egyes dolgokról, jelenségekről. Mennyire volt magányos, talált-e megfelelő, méltó szellemi társat, polémiáihoz felkészült kérdésfeltevőket, vagy válaszadókat. Ugyanis hatalmas kultúrája és ismeretanyaga volt szinte mindenről. Az agya igen különleges ékszere volt, a nagy Koh-i-noor, vagy Royce rolls egyedi motor, mindenre emlékezett, amit valaha olvasott, és mint ismeretes már 2-3 éves korában felismerte a betűket, ifjú korától csak napi 2-3 óra alvásra volt szüksége, így az eltelt 89 évben naponta szinte mindig olvasott, dolgozott. Este – ahogy elmondta – 19.00 óra után másnap hajnalig eltávozott az adott világból és problémáitól, hol a XVI. hol a XVIII. századba érkezett. Sötétben tudta, melyik könyvét hol találja. Lakása inkább a British Libraryhoz hasonlított (katonás, logikus rendbe rakva- látszólag szétszórtan), mint polgári lakhelyhez. A szép bútorokon jegyzetek szigorú rendben a pincétől a padlásfeljárón át a tetőig. Mindent tudott, mit hol talál. Éjszaka vitázott Descartestől Aristotelesig és Platóntól Leibnizig igen nagy élvezettel.

Gyakran, amikor az Országos Széchenyi Könyvtár előtt megyek el, mindig az jut eszembe, hogy éjjel, amikor a könyvekből kiszabadulnak a leírt gondolatok, és ott gomolyognak az ódon falak között, vajon hogy egyeznek meg, megegyeznek-e, vagy gyilkolják egymást, és miért nem rúgják ki a feszülő ellentétek azokat a vastag várfalakat? Hát Professzor úrról is azt gondolom, hogy ezek a gondolatok így feszegették értelmének, tudásának vastag falait.

Nem tudok és nem is akarok objektív lenni, hiszen az út hozzá a munkán túl később inkább barátivá vált. Szerencsés vagyok, hogy a sors úgy hozta, megismerhettem Őt, elindított egy pályán, amit kicsit későn kezdtem – életéveimhez képest- de megkaptam tőle mindent, amit egy tanítvány álmában sem gondolhat végig: a folyamatos figyelmet és gyengéd módszerű, de határozott, segítő, kemény kritikát! 

A kapcsolatunk sokat jelent számomra. Ez ad tartást, erőt, lendületet és színvonalat, amit nagyon nehezen és iparkodva próbálok elérni- szinte teljesen reménytelenül! De az igyekezet a példakép miatt kötelez!

Aczél elvtárs idejében, amikor egészségügyi miniszter volt, egyszer történt, hogy lement a Duna partjára sétálni, át kellett gondolnia valami fontos dolgot. Telefonon kereste a Miniszterelnökségi Hivatal. Hol volt Miniszter elvtárs? hangzott a számonkérés a telefonban. „Gondolkodtam, séta közben”. Hát ez ma is főbenjáró bűn lenne.

Egyik délután a csendes és nyugodt kórházi szobájában -hála Tulassay és Rácz professzornak, akik biztosították a gondos ellátását és nyugalmát - arról beszélt, tudja Jutka, amikor kórbonctanra kerülök rövidesen, remélem igazolja a kolléga, mind a 27 szöveti-sejti szinten is igazolható betegségem. (Mint ismeretes a II. bécsi orvosi iskola szemlélete szerint minden diagnózis a kórbonctani leletekkel nyert igazolást). Ne mondja Professzor úr, hát kezdjük el, mik is azok? Jó,- volt a válasz- kezdjük a craniumtól a calcaneusig. Nyugodtan, szakszerűen, pontosan mondta el az összes kórismét, az elváltozás minőségét, a kórképet és természetesen a diagnózist. Megnyugtattam: drága Professzor úr, a kórboncnok már az első igazolható betegségnél abbahagyja, legjobb, ha most felkészül erre, hát ne csalódjon! Jót nevettünk ezen (is).

Lesznek hivatalos, egész munkásságát méltató megemlékezések, hiszen egyetemünk egyik kiemelkedően fénylő csillaga volt.

Nekem tisztelt professzorom, barátom, támaszom és példaképem.

Nyugodjon békében!

Forrai Judit

 

SCHULTHEISZ EMIL

1923 – 2014

Budapesten született 1923. június 21-én katonacsaládból. Apja, nagyapja tábornok, dédapja honvédorvos a szabadságharcban. Középiskolai tanulmányait a budapesti Fasori Evangélikus Főgimnáziumban és a soproni evangélikus líceumban végezte. Egyetemi tanulmányait az 1942-es tanévben a kolozsvári I. Ferenc-József Tudományegyetemen, történelem-filozófia szakos bölcsészhallgatóként kezdte, majd a Debreceni Tudományegyetem orvosi karára iratkozott át. Orvosi tanulmányait Budapesten, az akkor még Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, itt avatták orvosdoktorrá.

1954-ben belgyógyász szakképesítést szerzett. Tudományos fokozatát orvostörténelemből kapta. 1950 és 1960 között klinikai–kórházi orvos, orvosfőhadnagy, 1957–1959-ben a Korányi közkórház adjunktusa. 1960-tól a Központi Állami Kórház belgyógyász főorvosa, 1964-től kórházi igazgatóhelyettes, majd 1970-től igazgató. 1963-ban, ösztöndíjjal a bécsi egyetem II. sz. Belklinikáján dolgozik, majd rövidebb külföldi tanulmányútjai a stockholmi Seraphim Lazaretbe, a londoni St Guy’s Hospitalba, a rostocki egyetem belklinikájára vezették. Berlinben Tutzke prof. Bolognában Busacchi, Ferrarában Menini orvostörténeti intézetében kutat.

Fekete Sándor professzor nyugalomba vonulása után, 1971 l-től a Semmelweis Múzeum és Könyvtár igazgatói, majd főigazgatói tisztét is betölti. 1972-ben osztályvezető főorvosi munkáját változatlanul ellátva egészségügyi miniszterhelyettes, 1973-ban államtitkár, 1974-ben miniszter lesz. 1978-ban az Egészségügyi Világszervezet genfi közgyűlésének alelnöke. 1977-ben c. egyetemi tanár lett, 1984 decemberében - tizenegy évi szolgálat után - miniszterként nyugdíjba vonul, de ekkor kezdődik egyetemi oktatói pályafutása. 1985-ben a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Orvostörténeti és Társadalomorvostani Intézetének igazgatójává, tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki, amely feladatkört 1993. évi nyugállományba vonulásáig ellátott. 2000-től emeritus professor.

Szakirodalmi munkássága 1951-ben kezdődik. Belorvosi dolgozatai, esetközlései és klinikai tanulmányai – többek között a Familiaris ovalocytosis és constitutionalis eosinophilia együttes előfordulása” (1955), a Werner-syndrom” (1958), valamint a Cortico-strio-cerebellaris ataxia hazai előfordulása (1958) című írásai hazai és külföldi folyóiratokban jelennek meg.  Orvostörténeti tanulmányai olyan nagy tekintélyű nemzetközi folyóiratokban jelennek meg, mint a Sudhoffs Archiv (Wiesbaden), a Janus (Leyden), az Archiv für Kulturgeschichte (Köln), a Clio Medica (Amsterdam-Leyden – ennek a lapnak évtizedeken át társkiadója és szerkesztőbizottsági tagja), a Centaurus (Koppenhága), és a Gesnerus (Basel).      Orvostörténelmi kutatásai középpontjában a későközépkor és a humanizmus korának medicinája, egyetemi curriculuma, annak filozófiatörténeti háttere áll, különös tekintettel a latin és középfelnémet kéziratos forrásanyag hazai vonatkozásaira. Vizsgálódásainak másik, részben ugyancsak forrásfeltáró területe, a felvilágosodás korának magyar, latin és német elméleti-orvosi irodalma, orvosi oktatása, a nagyszombati egyetem tankönyvirodalmának struktúrája. Német–angol–francia–olasz nyelven megjelent tanulmányainak gyűjteményes kötete (Kunst und Heilkunst, 2007.) a fenti témákból vett válogatás. Klinikai dolgozatai magyarul és németül, orvostörténeti tanulmányai a magyaron kívül angolul, németül, oroszul, szlovákul, franciául és olaszul jelennek meg. Két könyve a Medicina Kiadónál jelent meg, a History of Physiology c. kötete az oxfordi Pergamon Press és az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg. Tanulmányköteteit a Magyar Tudománytörténeti Intézet, ill. a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár jelentette meg. Nemzetközi kongresszusokon és symposionokon nagyszámú előadást tartott; így Londonban, Berlinben, Düsseldorfban, Rómában, Genfben, Mirandolában, Ferrarában, Bolognában, Bécsben, Baselben, Mexico Cityben, Limában; vendégtanárként a krakkói és a pozsonyi egyetemen.

Tevékenységét több kitüntetéssel honorálták: Babérkoszorúval Ékesített Zászlórend (1984), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2003), Kiváló Orvos (1970), Batthyány-Strattmann László díj (2003), Svéd Seraphim-Érem, Magyar Örökség díj./2009/ stb.

Tudományos munkásságának elismeréseként a Krakkói Egyetem 1980-ban, a Lipcsei Egyetem 1985-ben avatja honoris causa doctorává. A Semmelweis Egyetem Semmelweis Éremmel (1975 és 2003), Pro Universitate-díjjal (2007), a Debreceni Egyetem Ezüstéremmel (2008), a Kassai Comenius Egyetem Aranyéremmel (1975), a Poszonyi Egyetem B. J. Gouth Éremmel (1976), a Ferrarai EgyetemManardus Éremmel (1964), a Magyar Orvostörténelmi Társaság Weszprémi-díjjal (1970) tüntette ki. A Krakkói Akadémia Copernikus érmét (1973), a Nemzetközi Paracelsus Társaság Paracelsus díját (1968), a Cseh Orvosszövetség Purkyne díját (1974) kapta.

A Magyar Orvostörténelmi Társaság örökös tiszteletbeli elnökévé, a Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság tiszteleti tagjává választotta. Az International Academy of History of Medicine (London) tiszteleti, a Svéd Királyi Orvosegyesület külföldi tagja, a Gesellschaft für Paracelsusforschung (Salzburg), a Soc. Int. Hist. Med., a Deutsche Gesellschaft für Geschichte der Medizin, a Gesellschaft für Krankenhausgeschichte, Gesellschaft für Wissenschaftsgeschichte (Marburg), Soc. Int. Hist. Pharmacie (Párizs), Julius Hirschberg Gesellschaft (Wien), a Weltunion für Prophylaktische Medizin (Wien), a Soc. Hist. Ancient Med. (USA) rendes tagja.

A tudományos közélet aktív résztvevője: az MTA Orvostörténeti Munkabizottságának elnöke, az MTA Művelődéstörténeti Bizottságának, valamint az MTA Tudomány és Technikatörténeti Komplex Bizottságának tagja, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tudományos tanácsának és az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőbizottságának elnöke.

2014. június 12-én hunyt el Budapesten.

Dr. Réthelyi Miklós

a Magyar Orvostörténelmi Társaság elnöke

Schultheisz Emil (1923-2014) – Dr. Réthelyi Miklós gyászbeszéde

Kedves Krisztina! Tisztelt gyászoló, emlékező barátok, tisztelők, tanítványok, munkatársak!

Schultheisz Emiltől búcsúzunk. Búcsúzom a Semmelweis Egyetem oktatói, kutatói és az egyetem rektora, valamint a Magyar Orvostörténelmi Társaság elnöksége nevében.

Schultheisz Emil hatalmas ívű, kivételesen aktív pályája a viharos XX. századunk második felét, és még a XXI. század elejét is meghatározta hazánkban. Az egyetemen intézetigazgató egyetemi tanárként, az Orvostörténeti Intézet vezetőjeként, majd emeritus professzorként végezte munkáját. Elnöke, majd Örökös Díszelnöke volt a Magyar Orvostörténelmi Társaságnak. Igazgatta a Kútvölgyi úti Kórházat, és belgyógyász főorvosként annak Belgyógyászati osztályát. Mindezek mellett Schultheisz Emil 1972 és 1984 között az Egészségügyi Minisztérium vezetője, majd minisztere volt. A többszörös vezetői feladatokból szűrte le a mindenkori vezetőknek szóló tanulságot „….ha az ember jól akar vezetni, akkor tudnia kell, hogy nem maga csinálja! A vezetés egyetlen titka, hogy jó munkatársaim legyenek!”

Egyetemi tanárként az orvostörténelmet tanította. A tantárgyhoz briliáns jegyzetet írt, amelyet Antall József néhai miniszterelnök, akkor a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum igazgatója, lektorált. Az orvostörténelmet nemcsak az orvosoknak kell tanulmányozniuk, – tanította – hiszen az része a művelődéstörténetnek, a szorosan vett szakmatörténetnek és szerves része a tudománytörténetnek is. Éppen az orvosi munka jellegéből következően az orvostörténelem szorosan összefügg a köztörténettel, az ún. általános történelemmel is – írta az egyetemi jegyzet bevezetőjében. „Kétségtelenül kitűnő szakember, jó orvos lehet valaki az orvostörténelem alapos stúdiuma nélkül is” – írta megengedően, – de „ennek ismerete azonban még jobb orvossá teheti”. Vallotta, hogy korszakonként „az orvosok magatartása, eljárásmódja, megnyilatkozása a korszak egész kultúráját tükrözi”.

Egészségügyi miniszterként rendkívüli tisztánlátással és korunk fejlődésének világos értelmezésével az integrált betegellátás megteremtését, vagyis a járó- és fekvőbetegellátás térbeli és időbeli összekapcsolását tűzte ki célként. Ezen belül szorgalmazta, hogy a beteg az ellátórendszer legalsóbb fokán kapja a lehető legjobb és végleges ellátást.

Az orvos munkáját a művész alkotásához hasonlította. „Az orvoslásnak tudományos volta mellett igen sok egyedi, szubjektív, nem mérhető eleme van. A művészet egyszeri és egyedi, intuitív, inspiratív, szubjektív és soha nem mérhető. ….. Ez az egyedi és személyes momentum, az intuíció az, ami a művészetben és az orvoslásban közös. Az orvostudomány egyre objektívebb,egyre egzaktabb módszerekkel dolgozik, a páciens pedig egyre inkább hiányolja a személyes hangot, a csak vele való törődést, és várja azt a „megérzést és megértést”, amit – a …. tudományos módszereken túlmenően – …. személy szerint az orvos adhat” – olvashatjuk Művészet és medicina című írásában.

Minisztersége idején valósult meg az első magyar egészségügyi számítástechnikai koncepció kidolgozása.

Miniszteri munkájának egyik legjelentősebb fegyverténye a Magyar Pszichiátriai Társaság megalakítása volt, melyet akkor – marxista meggondolásból – nem akartak engedni. Schultheisz Emil szellemi tekintélyével szembe tudott szállni a pártközpont képviselőivel, és – a politikai akarattal szemben – érvényesítni tudta a szakma kívánságát, hogy megalakuljon az európai értékrendnek, európai kultúrának és moralitásnak megfelelő Pszichiátriai Társaság. A pszichiáterek között az öröm leírhatatlan volt, mámoros összejövetelként emlegették az 1980-as alakuló ülést.

Ugyancsak küzdelem és fáradozás eredménye volt 1976-ban – egyetemünk életében nevezetes alkalom –, a Nagyvárad téri Elméleti Tömb birtokba vétele. A miniszter így emlékezett vissza erre az időre: „… minden pénzért nagyon keményen meg kellett küzdeni. Két alkalommal ajánlottam fel a tárcámat, ha nem kapom meg a pénzt, én megyek. Éppen az egyetemek fejlesztésével kapcsolatban, a Debreceni Egyetem, és a Nagyvárad téri elméleti tömb beruházása körüli viták voltak ezek…”

Tisztelt Professzor Úr! Kedves Emil!

Hálásan köszönöm, hogy a rendszerváltás után, rektorságom négy éve alatt bármikor mehettem Hozzád tanácsért. Igaz baráti tanácsaid segítettek abban, hogy jó irányba indult el az egészségügyi menedzserképzés az egyetemen, hogy méltósággal emlékeztünk a világháborúkban elesett hősi halott orvosokra, és hogy szép és gazdag egyetemtörténeti kiállítással tudtuk a magyarországi orvosképzés indulásának 225 éves évfordulóját ünnepelni 1994-ben.

Európa- és világhíres orvostörténelmi munkásságod az alkotó oldaláról ezennel lezárult. Az olvasók, kutatók azonban évtizedekig fognak még gazdagodni munkáidból, leírt és kimondott gondolataidból.

Bölcsességed, gazdag élettapasztalatod, elgondolkodtató, de sohasem bántó humorod, a Veled kapcsolatos személyes élményeink emléke itt marad nekünk, és segíteni fog felidézni különleges, szeretetreméltó, ragyogó humán kultúrájával világító személyedet.

Isten Veled, nyugodjál békében!

Dr. Réthelyi Miklós

Elhangozott: Fiumei úti temető, 2014. június 25

***

 

Gyászbeszéd Schultheisz Emil professzor búcsúztatásán
Varga Benedek főigazgató,
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár


Schultheisz professzortól búcsúzunk. Schultheisz Emiltől, aki egyszerre négy életművet alkotott.
Mindenekelőtt belorvosi működésével, és belgyógyászati tudományos tanulmányaival, amelyek joggal keltették fel a szakma akkori nagy öregjeinek érdeklődését az 1960-as évek elején.
A második életmű egészségügy politikusi teljesítménye. A magyar egészségügyi modernizáció – Markusovkszy és köre által kezdeményezett, majd Johan Béla és munkatársai által továbbvitt – 120 éves folyamatának volt harmadik és méltó állomása Schultheisz Emil miniszterhelyettesi és miniszteri működése. Tizenöt év volt ez életéből. Tizenöt év, aminek során Magyarország egészségügyi ellátásának, orvosképzésének európai színvonalát újólag megerősítette. S történt mindez abban az időszakban, amikor az állampárt dominanciája az élet minden területén megnyilvánult. Mégis, Schultheiszt szakemberi képességei alkalmassá tették arra, hogy a puha diktatúra rendszerében az egészségügyet történeti távlatokban gondolkodó, de modern eszmék szerint gyakorlati sikerrel képviselje. Felbecsülhetetlen teljesítmény ez.
Az életmű harmadik része, Intézményem, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tudományos arculatának kialakításában való közreműködés és a több éves igazgatás. Kevés olyan múzeum volt az 1960-as, 70-es években idehaza, amely a nemzetközi életben is irányt szabott saját szakterülete fejlődésének. A Semmelweis Múzeum ezen kevesek közé tartozott. Antall József, Palla Ákos, Birtalan Győző és mások közreműködésével Schultheisz
olyan tudományos arculatot adott ennek az intézménynek, amely a gyógyítás tudományát kulturális kérdésként értelmezte. Azt vizsgálták itt kezdetektől fogva, hogy a medicina, a közegészségügy és az orvosképzés mennyire élő, eleven kulturális közeg, amelynek eszméi egy civilizáció integráns részét képezik, s amelyek alapvetően határozzák meg a fejlődés lehetőségeit és képviselik a kultúrát.
Szokatlan, sőt merész gondolat volt ez akkor. De Schulteiszre jellemző ismét. Egyszerre antik és modern, egyszerre bölcsészeti és orvosi.
Miniszteri működésének sikere is nagyrészt ezen az átfogó, történeti távlatokat vizionáló szemléleten nyugodott. Egymást kölcsönösen erősítő elemeket látunk itt, a Schultheisznek oly kedves reneszánsz időszak aktív és szemlélődő, gyakorlati és elméleti magatartásmintáinak egyidejű képviseletét. Azt, amit ő maga is megvalósított életében. A vita activa és a vita contemplativa kettőségének birtoklását, ami csak a kivételesen tehetségeseknek adatik meg.
A negyedik életmű a megdöbbentő mélységben elvégzett univerzális orvostörténeti kutatás, amely tanulmányok és könyvek sorozatában, beszélgetésekben, vitákon és előadásokon öltött testet. Orvostörténeti kutatásai egész életén végigvonultak. Kezdve bölcsészeti és orvosi egyetemi tanulmányaitól, majd a múzeum irányításán keresztül, egészen addig, amikor a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Orvostörténeti Tanszékét vezette. Legjobb írásait azonban az 1990-es évektől, immár professor emeritusként alkotta meg. Ekkor talált rá véglegesen az orvosi gondolkodás alakulásának alapvető problematikájára, amelynek magyarázatához egyszerre kell megérteni a mai és a vizsgált korszak orvosi tudását, és a mai történettudomány eszmetörténeti, művelődéstörténeti és filozófiatörténeti meglátásait. Nem elegendő tehát egyetlen hangszer mesteri megszólaltatása, hanem szinte egy szimfonikus zenekar valamennyi hangszertípusának értő ismeretére, és az összhangzat megteremtésének tehetségére van szükség. Schultheisz igazi kutatói nagysága itt mutatkozott meg: a medicina szellemtörténetének eredeti feldolgozásában. A középkori, reneszánszkori, majd utolsó éveiben a felvilágosodás kori orvosi gondolkodásról írott művei a magyar orvostörténelem klasszikus írásai maradnak évtizedeken keresztül. Nemzedékek fogják sorait olvasni, és hatalmas távlatokat fognak nyitni a jövő művelt magyarjai számára.
Ezeket fogja látni az utókor, amelyik már csak írásaiból és tettei emlékéből fogja őt megismerni. De milyennek láthattuk mi, akik még személyesen ismertük? Mi az, ami ezt a hatalmas és sokrétű életművet összefogja? Mind a négy területen ugyanaz a három dolog jellemezte Schultheisz Emil működését. Elsőként és másodikként a tudásszomj és az ehhez kapcsolódó alázat.
Alázat, az univerzális tudás megszerzése iránt, és a tudás, az okosság, az intelligencia és a szakértelem mindenekfölött való értékelése. A tudás teljességére való törekvés, a minden iránt való érdeklődés. A harmadik jellemvonás az elegancia. Nem a felszínes, talmi alakoskodás. Az a pozőr sajátja. Hanem a megfontoltságon és kifinomultságon nyugvó emelkedett könnyedség. A nagy gondolatok, a nagy dolgok könnyed evidenciaként történő bemutatása. A nagyság és a fenségesség közvetlenséggel oldott megjelenítése.
Az európai erudíció újabb képviselője távozott közülünk. Egy olyan művelt úriember, aki egyszerre volt hazája és Európa méltó képviselője. Egy olyan elmélyült tudós, aki szervezőtehetségével és éleslátásával negyven évvel ezelőtt átszervezte az egészségügy területét. Egy olyan kutató, aki több tudományos intézetet alapított, aki írásaival nemzedékeken átívelő tudást alkotott, és akinek tanítványai mára professzorok és vezető kutatók lettek.
Egy bölcs és nagy ember távozott közülünk. A világ szegényebb lett: ostobább és faragatlanabb. Elveszítettünk egy európai magyart, de velünk maradnak írásai és alkotásai, és velünk maradnak a személyes emlékek. Az utánozhatatlan stílus és gesztusok képei. A mindig szarkasztikus, de mindig bölcs megjegyzések.
És mindenekfölött a szellem barátsága.
Isten megáldjon Emil bátyám! Benedicat tibi Emiglio!.

****

 

 

Tisztelt Olvasó!

Szeretettel és megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm az olvasót a Kaleidoscope Művelődés- Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat honlapján.

A folyóirat megjelenésének célja, hogy elérhetővé tegye, több oldalról megvilágítsa az orvostörténeti kutatások, események, problémák értelmezését a tudomány különböző területein.

Kutatásaink központja az ember: az egészség-betegség, a gyógyítás szemlélete, orvosi antropológia, betegségek, járványok, caritas, könyörületesség, egészséges életre törekvés, és mindaz, ami az orvostörténet témáinak tárgya, s azok tágabb értelmezése a tudományok és a művelődéstörténet területein, az ókortól napjainkig.

Célunk továbbá, hogy a hazai és nemzetközi kutatók, PhD hallgatók, rövid időn belül, széles olvasói tábor számára tudják átadni új kutatásaik eredményeit.

A Szerkesztőbizottság és a Tudományos Tanácsadó Testület tagjai tárgyhoz kötődő legrangosabb magyar és nemzetközi kutatók, elméleti szakemberek, egyetemi oktatók, akiknek személye garancia arra, hogy a folyóirat nemzetközi rangra emelkedik.

Nagy múltú intézmények (egyetemek, levéltárak, múzeumok stb.) is csatlakoztak munkánkhoz, s ez nemkülönben jelentős segítség ahhoz, hogy a Kaleidoscope a szakma figyelemre méltó fórumává váljon.

Ezúton köszönöm meg minden támogatónak, szerkesztőnek és résztvevőnek kiváló munkáját, a szakmai tanácsokat és segítséget.

A ,,Kaleidoscope" a görög kalosz, az eidosz és a -szkop szavakból, illetve képzőből ered, s a ,,szép formákat néző" játékot jelenti. A folyóirat nevének éppen ezért választottuk. Lapunk témái sokszínűségének felfedezéséhez e ,,színes játék" nézéséhez kívánok jó olvasást.

Dr.  Forrai Judit

alapító főszerkesztő

S.E. ÁOK Népegészségtani Intézet és LÉTRA Közhasznú Alapítvány



8. szám (2014/6)
7. szám (2013/12)
6. szám (2013/6)
5. szám (2012/12)
4. szám (2012/7)
3. szám (2011/12)
2. szám (2011/5)
1. szám (2010/1)