Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat
2016/12           ISSN: 2062-2597
Cím: Egy csapatorvos hétköznapjai az első világháborúban Szemelvények Berde Károly hadinaplóiból

Title: The everyday life of a military team medic during WWI Excerpts from the war diaries of Károly Berde
[Letöltés]
Szerző(k): Dezső Krisztina - Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Történeti Gyűjtemények
Rovat: A modern orvostudomány története napjainkig
Kötet: 2015/11
DOI: 10.17107/KH.2015.11.85-125
Kulcsszavak:
Első világháború; Katonaorvoslás; Hadinaplók; Berde Károly
Keywords:
First World War; Military Medicine; War Diaries; Károly, Berde
Abstract:

Károly Berde, the later well-known dermatologist, arrived to Salzburg as a recently graduated medic in the summer of 1914, where he first served in the 2nd Tyrolean Kaiserjäger division, and later in the Imperial and Royal Landwehr’s 59th regiment. During the war he wrote 30 diaries with notes of his experience. He stationed with his regiment in Galicia from 1914 to 1916, and South-Tyrol from 1916 to 1918. Ever since the mobilization of 1914 till his home-coming in November 1918, he used to take notes on the most important events of that time, recording all this from the view of a medic, working at a forward aid post. Besides the medical practice and the military events these diaries contain ethnographical, literary, geographical descriptions, and also philosophical contemplations.


1.     Bevezetés

A Pécsi Tudományegyetem Orvoskari Gyűjteménye őrzi Berde Károly, az Erzsébet Tudományegyetem bőrgyógyász professzorának első világháborús hadinaplóit, melyek a család ajándékaként kerültek a gyűjteménybe. A naplók a háború első napjaitól egészen 1918 novemberéig követik végig Berde Károly frontélményeit.

A naplófüzetek egy csapatorvos hétköznapjaiba nyújtanak betekintést a galíciai majd a dél-tiroli fronton. Az orvosi munka és a katonai események bemutatása mellett néprajzi, irodalmi, földrajzi leírásokat, filozófiai jellegű eszmefuttatásokat is tartalmaznak a füzetek. Rendkívül sok apró esemény, érdekesség, beragasztott újságcikkek, fényképek színesítik a leírásokat. A naplók megismerése árnyalhatja a világháborúval kapcsolatos ismereteinket, hiszen a fronton dolgozó emberek mindennapi életébe, problémáiba és gondolataiba engednek személyes hangvételű betekintést.

2.     Berde Károly életrajza

Berde Károly 1891. március 6-án született Nagyenyeden. Édesapja Berde Sándor, a Bethlen Kollégium teológiaprofesszora, édesanyja Weres Mária, a kollégium jogtanácsosának leánya. Berde Károly édesapja fia születése után három évvel elhunyt, de emlékét a fiú mély szeretettel ápolta egész életében.[1]Két leánytestvére közül Mária bölcsészdoktor, írónő, míg Amál festőművész lett.

Berde Károly tanulmányait szülővárosában végezte, a Bethlen Kollégium tanulójaként érettségizett 1909-ben. A világháború kitörésének évéig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem orvosi karán hallgatta az orvosi tanfolyamot, szigorlatait kitűnő eredménnyel tette le. 1914. augusztus 26-án avatták orvosdoktorrá, utolsó vizsgáit Salzburgból visszautazva, katonai kiképzését megszakítva tette le. Már orvostanhallgató korában komoly szakmai sikereket ért el, mint externista dolgozott Apáthy István kolozsvári szövettani intézetében. 1911-ben pályadíjat nyert egy élettani dolgozatával, 1914-ben az orvosi kar Pfenningsdorff-féle jutalomdíját ítélték meg számára. Még doktorrá avatása előtt 1914 júniusától a kolozsvári bőr- és nemikórtani klinikán gyakornok Marschalkó Tamás professzor mellett. (Szabó 1940: 79)

A világháború kitörése után szinte azonnal bevonult, 1914. augusztus 1-től 1918 december 2-ig mint csapatorvos teljesített szolgálatot előbb a 2. sz. tiroli vadászezredben, majd a salzburgi császári és királyi 59. sz. gyalogezredben. 1916 februárjáig Galíciában, majd ezután a dél-tiroli fronton állomásozott. A háború utolsó évében Auerben dolgozott, az ottani betegnyugvó- és maláriaállomás századorvosa, majd parancsnoka volt. A fronton eltöltött évek alatt végig naplót vezetett, harminc napló és két betegnapló őrzi a fronton eltöltött évek emlékét.[2] Több kitüntetést kapott helytállásáért, majd 1924-ben Horthy Miklós vitézzé avatta.

1. kép Berde Károly az Erzsébet Tudományegyetem orvoskari dékánja az 1939/1940-es tanévben (Pécsi Egyetemtörténeti Gyűjtemény)

A háború után visszatért Kolozsvárra, azonban 1919 októberében az egyetemet átvevő román csapatok parancsnoka elbocsátja állásából. Ekkor visszatért Nagyenyedre, ahol két évig magánpraxist folytatott. 1921-től az újonnan felállított szegedi Ferenc József Tudományegyetemre hívják meg Poór Ferenc professzor klinikájára, ahol előbb mint tanársegéd, majd 1926-tól mint adjunktus működött. Az 1926-os évben szerezte meg magántanári képesítését A fertőző betegségek kór- és gyógytana tárgykörből. (Szállási 2002: 108.) Szegedi évei alatt több külföldi tanulmányutat tett neves külföldi intézetekben, járt Párizsban, Hamburgban, Berlinben, Breslauban, Bécsben, olaszországi klinikákon és Koppenhágában is. Az egyetem egyik legtöbbet publikáló oktatója volt, foglalkozott a szifilisz, a malária kezelésével, a pemphigus organoterápiájával, a bőrgombák járványszerű előfordulásával, de ekkor születnek meg első történeti tárgyú munkái is[3]. (Szállási 2002: 108.)

1930-ban, amikor Beck Soma váratlan halálával megüresedett a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Bőr- és Nemikórtani Klinikájának igazgatói posztja, az egyetem vezetése Berde Károlyt kéri fel a klinika igazgatására. Pécsi évei legtermékenyebb időszakát jelentik, hiszen ekkor jelennek meg főművei: A bőr- és nemibetegségek című tankönyv 1934-ben, majd legidőtállóbb műve A magyar nép dermatológiája 1940-ben. Rendkívül termékeny szerző, mintegy 143 kisebb tanulmányt jelentett meg a bőrgyógyászat, orvostörténet, néprajz témaköreiben. (Rancz-Gyárfás 2005. 11.) 1935-ben nevezték ki nyilvános rendes egyetemi tanárnak. Fontos egyetemi tisztségeket is betöltött, 1939/40-es tanévben az Erzsébet Tudományegyetem orvoskari dékánja, emellett az egyetem tudományos egyesülete orvosi szakosztályának is elnöke volt. 1943-ban a tudományos tanács Tóth Lajos-emlékéremmel tüntette ki a Pécsett végzett tudományos és oktatói munka elismeréseként (Benke 1998: 35.).

A második bécsi döntés után Kolozsvárra szólítja egyrészt a munka, másrészt Erdély iránti szeretete. A kolozsvári egyetem bőr- és nemikórtani tanszékének vezetését veszi át, a klinika igazgatói teendő mellett, már az első évben betölti a kar dékáni tisztét is. 1944-ig maradt  helyén, ekkor a Kolozsvár kiürítését elrendelő katonai parancs értelmében Budapestre az egyetemi bőrklinikára került. De már ez év decemberében behívják katonai szolgálatra, majd Boroszlóba vezénylik, hogy ő legyen a kitelepítendő magyar orvosi fakultás bőrgyógyászati előadója. Kéziratban fennmaradt önéletrajzában így ír ezekről az eseményekről: „A szovjet csapatok gyors előnyomulása miatt azonban már 1945 januárjában alakulatát előbb Halle a/S.-ba vezényelték, majd a bajorországi Cham városba vitték. Amikor a szövetséges haderők Németországot megszállták, a kitelepített orvosi fakultás tanárai addigi vezetőiket eltávolították és Berde Károlyt választották vezetőjükké dékánhelyettes gyanánt […] azzal a megbízással, hogy Magyarországra való visszaszállításukat a megszálló katonai hatóságoknál szorgalmazza. E fáradozása sikerrel járt, s miután a budapesti, debreceni és pécsi egyetem Halle-ba szállított bizonyos értékeit és okmányait az ottani egyetemi könyvtárba biztos letétbe helyezte, a hazatérni kívánó kb. 300 főnyi orvostanhallgatót és tizenöt tanárt 1945 október havában zárt alakulatban hazavezette Budapestre.” (Berde CV: 2.)

Hazaérkezése után az ÁVH elfogta, 30 napig volt letartóztatásban. Bár a népbíróság felmentette a népellenes bűntett vádja alól, újabb professzori kinevezést már nem kaphatott, pedig Debrecenbe igazgatóprofesszornak hívták. 1952-ben megítélték számára az orvostudományok doktora címet, azonban olyan munkát, melyben nagy szaktudása érvényesülhetett volna nem kapott, nyugdíjba helyezték, majd nyugdíjának folyósítását is megszüntették, így magánorvosi gyakorlatot volt kénytelen folytatni. 1971. július 4-én hunyt el 80 esztendős korában Budapesten.

3.     Berde Károly első világháborús hadinaplói

Berde Károly 23 évesen, frissen avatott orvosdoktorként érkezett meg Kolozsvárról Salzburgba, ahol 1914. augusztus 30-án írja első naplóbejegyzését. Az elkövetkező négy év során szinte napi rendszerességgel jegyzi le a történteket: a napi munkavégzés, az orvosi ténykedések, különleges orvosi esetek, a hadi események, a katonatársak, az utazások, a hadi érdekességek, a szórakozás, pihenés, a nélkülözés, az élelmezés, az időjárás és az otthoniak a főbb visszatérő témák. A naplójegyzetek mellett fényképek, újságkivágások, rajzok, apróbb emlékek (préselt virág, virgács stb.) is beragasztásra kerültek a naplóba – ezek nagy részét sajnos utólag kitépték a naplófüzetekből. A hiányzó fotók felirataiból azonban nagyrészt rekonstruálható, hogy milyen fényképek hiányoznak a naplófüzetekből.[4]

Berde Károly valójában már augusztus elején, a mozgósítás elrendelése után megérkezett Salzburgba, ekkor azonban még nem kezdte meg a naplók írását. Augusztus végén lehetősége volt hazautazni és letenni utolsó orvosi szigorlatát, az otthon tartózkodás során a család egy kedves barátja javasolja neki a naplóírás gondolatát:

„A hírlapok olvasásán, a háború eseményeinket mérlegelésén, s naplóm írásán kívül nem érdekel semmi szellemi munka. A naplómat igazán örömmel vezetem. Nem érzem jól magam, ha valami történik, ha valamit látok, s nem jegyezhetem fel. Mikor doktori szigorlatom letevése alkalmával Esterházyné azzal bíztatott Kolozsvártt, hogy ha a harcztérre kikerülök, hát vezessek naplót, nem gondolta sem ő, sem én, hogy tanácsa megfogadása által milyen kedves mindennapi szórakozásra teszek szert. Most azt tervezem, hogy a háború után, ha majd minden lecsendesedik és rendbe jő, a csendes polgári estéken lemásolom naplómat tintával, erős, tartós papírra, a képeket is a szövegnek megfelelő helyekre fogom beragasztani, vagy bemásolni, a szövegen azonban a helyesírási és mondatszerkezetbeli hibákon kívül semmit sem változtatok, nem stilizálok, nem simítok, nem szépítek és semmit le nem tagadok, ki nem hagyok, hozzá nem adok. Maradjanak meg ezek feljegyzések számomra ugy, mint én őket jó és rossz órákban, pergőtűzben és Hinterlandban, de mindig a napi hangulatom bélyegével megírtam. Amíg én élek, ugy sem kerülnek e feljegyzések senkinek a kezébe, nem akarom én ezeket a nyilvánosság elé vinni, ez csak nekem szól, a magam szórakoztatására, s a velem történteknek emlékezetemben való megrögzítése czéljából írom. Ezért primitív, naiv és intim helyenkint, sokhelyütt egészen gyerekes, de minden szava igaz.” (Berde XVI.)

A naplókat elsősorban saját szórakoztatására, az unalmas órák hasznos eltöltésére szánja. Bár hangsúlyozza, hogy magának írja a naplókat, tudunk róla, hogy a hazajuttatott naplókat a család is olvasta, sőt a bajtársaknak is olvasott fel belőle részleteket. Legfőbb törekvése az, hogy őszintén, minden szépítés nélkül leírja gondolatait, és valóban sokszor a vívódó, gyötrődő, kétkedő, a háború borzalmaitól szenvedő ember jelenik meg előttünk. Ez azonban egy kívülálló olvasó szemében Berde szerint megvetendő lehet, ezért is tekinti teljes magánügynek naplója írását:

 

2. kép Berde Károly 1915-ben (A fotó Szentesi András ajándéka)

„Szeretném, ha hű képét tudnám adni naplómban összes élményemnek, benyomásaimnak, hangulataimnak, gondolataimnak, érzelmeimnek, melyeket a háború, s a háborús élet váltott ki bennem. Erre törekedtem különben naplóm legelső betűjétől kezdve mindaddig is, míg [1914] nov. 19-én Krakónál az a bizonyos kalamitás nem történt velem, mely ugyan rémes volt, de mégis sok haszonnal járt reámnézve, amennyiben hazakerülhettem a már csak emlékeimben és reményeimben ismert otthonomba. Sajátságos őszinteség jellemzi különben a naplómat. Olyan dolgokat írtam meg benne, amelyek igazán legtitkosabb, legelrejtettebb dolgaimba és gondolataimba, lelkivilágomba adnak bepillantást, de épen azért írtam le ezeket, mivel hű képet akarok rajzolni magamnak nemcsak a hadi élményeimről, hanem a lelkiállapotomról is. Hangsulyozom, hogy a naplómat csak magamnak írom, s bár nehány intim részt is felolvastam ismerőseim előtt belőle, mégis sokat elhallgattam. Akarom ismerni és látni magamat, azért vetettem minden gondolatomat papírra, s minél inkább titkolandó valami az írottak közül, annál becsesebb ez reám nézve, mivel a háború alatt beláttam, hogy egyáltalán nem vagyok az az ember, akinek és amilyennek magamat a háború előtt még az elinduláskor is ismertem. Érthető különben ez, mivel soha olyan testi és lelki próbának nem voltam alávetve, mint épen a háborúban. Ha mások elolvasnák feljegyzéseimet, bizony sokszor csalódnának bennem, akadnának, akik talán meg is vetnének egy-egy kicsihitű és gyenge, mondjuk gyáva perczem miatt, de bizonyos, hogy őszinte szívvel senki sem tenne így velem szemben azok közül, akik a háború borzalmasságait megkostolták.” (Berde II.)

A naplók történeti értékével azonban szerzőjük már ekkor tisztában volt. 1916-ban arról ír, hogy szeretné, ha halála után a Nemzeti Múzeumba kerülnének a naplók, ahol gyűjtik azokat, és a későbbiekben történeti kutatások tárgya lehet. (Berde XVI.)

3. kép Berde Károly III. számú hadinaplója (1915.04.22. - 1915.05.25)

A naplók vezetése folyamatos, az első naplókban a salzburgi kiképzésről és első, galíciai frontélményeiről írt. 1914 novemberében megsebesült Krakkó mellett, ekkor egy rövid ideig szüneteltette az írást. A naplóírást Salzburgba való visszatérésétől folytatja ismét, de visszatekint a sebesülése óta eltelt időre is. 1915 és 1917 között szinte napi rendszerességgel írt a naplókba, különösen, amikor a fronton tartózkodik (1914 és 1916 februárja között kétszer Galíciában, 1916 februárjától a dél-tiroli fronton). Rövidebb kihagyások a szabadságok idején történnek, ezekről általában a frontra való visszatéréskor számolt be. Az aueri kórházi munka mellett már jóval kevesebb ideje jut az írásra, itt néha hetek, hónapok telnek el egy-egy bejegyzés között. Az utolsó naplóban pedig a háború végi zűrzavaros állapotokat, a Nagyenyedre való hazautazás nehézségeit, az utazás közbeni „kalandokat” írja le, mely a számára a felesége ölelő karjaiban zárul.

 

Dátum

Naplószám

Főbb helyszínek

1914. aug. – 1914. szept. 23

 

1. napló

 

Salzburg - kiképzés

 

1915. márc. – 1915. júl. 29.

2-4. napló

Salzburg

1915. júl. 30. – 1916. febr. 3.

5-9. napló

Galícia (Oderady: 140 nap., Olyka)

1916. febr. 3. – 1918. okt. 18.

9-26. napló

Dél-Tirol (Monte Cimone: 56+12+16 nap, Valle 63 nap, Malga Fratte d’Arsiero: 19 nap, Grotti: 38 nap, Porta Lepozze: 40 nap)

1918. okt. 19 – 1918. nov. 4.

26-29. napló

Auer

1918. nov. 4. – 1918. nov. 18.

30. napló

Hazaút Nagyenyedre

1.      táblázat: Berde Károly hadinaplóinak időrendje és a naplók helyszínei

Az első hónapokban különösen a nyelvi nehézségek nehezítik meg Berde Károly életét, tolmácsot kell használnia a munkavégzés és a maródivizitek tartása közben. A betegekkel való kapcsolatot is nehezíti a nyelv, hiszen sokkal nehezebb úgy diagnosztizálni, ha nem tud szót érteni a betegekkel. A naplókban többször is visszatérő probléma ez, bár az első év végére már elég jól beszél németül ahhoz, hogy a többségben lévő tiroli bakákkal szót tudjon érteni. De természetesen néhány vicces anekdota is születik a nyelvi félreértések kapcsán ebből az időből, melyet a naplók is megörökítenek:

„Bementem hát az őrmesterekhez, bediktáltam a nevemet, s a geburstjaromat, de már azt mi az az „assentirt” azt nem tudtam. Próbálták németül magyarázni, persze nem értettem. Kérdezték, hogy olasz vagyok? Erre én sértett önérzettel, büszkén vágtam ki a Jeney Banditól hallott szót, Ich bin ein Stockungar! Erre ők röhögtek, végül az egyik kezdett rendre számokat írni elém egy papírra, 1911-12, 13-14, s ekkor eszméltem reá, hogy ezek bizonyára a sorozási évemet kérdik. Bediktálva ezt nekik, kijöttem, s elmondtam a magyaroknak az esetemet, hogy az őrmesterek mint tényleg mondták, velem csak nemzetközi nyelven tudtak értekezni. A német nyelvvel azonban nemcsak én voltam így. Kapitány pl. azt kérdezte a kiképzés alatt a „Rechs um”-ot vezénylő Fornvaldtól, hogy „Kérem mi az a Rechs?” Biczó absolute nem tudott semmit németül, s egy hónap alatt is csak annyit tanult meg, hogy „auch” és „ebenso”. T.i. mindig azt rendelt, azt vásárolt, amit mi, beszélni nem mert, hát így segített magán ezzel a két szóval. Fuchs András annál lelkesebben akar németül tanulni. Az általam még Pesten vett Rozsnyait pár nap alatt ugy szétnyőtte, hogy nem ismertem reá, de hogy milyen haszonnal, azt már nem tudom. Egyébként mindnyájan azért kértük az 59-et, hogy németül megtanuljunk. Most azonban, mivel minden évfolyamnak be kellett vonulni, annyian voltunk magyarok, hogy előrelátható volt, hogy így nem fogunk semmit tanulni. Szerencsére azonban közbejött sok körülmény leapasztotta a számukat, illetve szétszort minket. A salzburgi dialektus sem kedvezett a tanulásnak. Nem értettük sehogysem. Rendre azonban megszoktuk, hogy itt a szó végén lévő „er” helyett ’á’-t, az á helyett pedig gyakran „o”-t mondanak. Igy pl Wasser helyett wossa. Csak később jöttünk rá az „ei” helyett mondott „oa”-ra. Pl keiner h. koana stb. Most már megértem, sőt szeretem hallani, mikor a bakák dialektusban beszélnek. A nyelvvel azonban Tamó járta meg legjobban, ki vajat akarva vásárolni bittert kért az egyik üzletben, mi megkérdezik, hogy inni kell?” (Berde IV.)

4. kép Berde Károly IV. számú naplófüzete (1915. 06. 03. - 1915. 06. 29.)

Csapatorvosként elsődleges mindennapi feladata a maródivizitek tartása: a betegek, gyengélkedők ellátása, vagy továbbküldése kórházba és egyéb orvosi ellátó helyekre (pl.: fogorvosi kezelés). Berde Károly az első maródivizitet 1914. szeptember 20-án tartotta, ez volt első önálló orvosi ténykedése is a katonaság alatt. A tűzkeresztségen azonban csak 1914. október 12-én esik át, amikor egy komolyabb orvosi feladatot kellett ellátnia: „Délelőtt 9 órakor érkezett az első sebesült, Hirschbühl Jakob jäger, a balkezét sebesítette meg 2 puskagolyó. Ez volt az első, akinek segítséget nyújtottam a háborúban.” (Berde I.)

A maródivizitek tartása több szempontból is megterhelő. Mivel a bakák érdeke elsősorban az, hogy maródinak nyilvánítsák őket, ezért nagyon sok a szimuláns, akiket gyakran nehéz kiszűrni. Sokszor éppen emiatt a valóban beteg emberek sem kerülnek megfelelő ellátó helyekre. Berde Károly a betegek kiszűrésére a következő módszert alkalmazta: „A csapatorvos helyzete igen nehéz. A beteget jelentő bakák nagy része tényleg szimuláns, anamnézisük és szubjektív panaszaik a diagnózis felállításánál alig vehetők tekintetbe. A hallgatólagosan elfogadott elv az, hogy az akinek nincsenek objektív tünetei, az nem tekintendő betegnek. A fiatal csapatorvos azonban nem bízhatik diagnosztikai készségében, s könyen szem elől tévesztheti az esetleges objektív tüneteket is. Megeshetik, hogy a valóban beteget szimulánsnak tekinti, s elkergeti. Ezért én senkit sem tekintek szimulánsnak, de akinél objektív tünetet nem találok, diensttauglichnak jelentem ki, mint könyű beteget, s ezek mindenike egy chininpasztillát kap, melyet szemem elött össze kell rágnia, ugy, hogy még a menyországot is keserűnek képzeli el. Ráadásul az ebédjét letiltom. Az így megkuráltaknak 70%-a nem jön többé maródivizetre, s ebből tudom, hogy egészséges. Amelyik baka ennek daczára másnap is jelentkezik, az bizonyára beteg.” (Berde XVII.)

5. kép Berde Károly és a bajtársai Oderadyban épített fedezékük előtt(1916) (Berde VI.)

Néhány szerencsétlen eset leírását is adja, amikor a fenti problémák miatt ellátatlan maradt a valóban beteg baka: „Az alábbi eset elég szomorú, s ráadásul velem történt meg. Tavaly ősszel Oderadyban beállít a maródivizitre egy baka. Azidőben délelöttönkint 50-60 maródi jelentkezett, s így nem volt időm arra, hogy mindenkit tüzetesen megvizsgáljak. A kérdéses vékony, czingár legénynek hőemelkedése nem volt, s panaszai is csak abból álltak, hogy „I bin gazd firti”. (Ich bin ganz fertig = egészen oda vagyok.) Felületes vizsgálattal semmi különöst nem találva nála, csak a gyönge testalkatot, „dienstfrei”-t adtam neki. Ő azonban kijelentette, hogy ő okvetlen a kórházba akar menni. „Majd, ha én jónak látom”, feleltem neki. Ő azonban tovább is kardoskodott amellett, hogy kórházba megy, erre kikergettem. Félóra mulva beállít a lakásomra, s tovább dumál, hogy ő kórházba megy. Ép jelen volt az ezredorvosfőnök, s most annak kezdett nyafogni, az meg összeszidta, s kikergette. A pasas azonban nem akart kimenni, s ez az engedetlenség oly dűhbe hozott, hogy szó nélkül olyan pofot adtam neki, hogy kiesett az ajtón a rétre. Egy negyedóráig ott feküdt a füvön, aztán eltünt. Este értesültem arról, hogy önhatalmúlag a Div. Sanitätsanstaltba ment, hol tüdőcsúcshurutot állapítottak meg rajta. Az esetből én is tanultam, de mentségemül hozom fel, hogy én a pofot nem mint szimulánsnak, hanem mint engedetlennek adtam neki.

Legszomorubb a Dr Wimmer esete. Botynban történ ez év februárjában. Egy baka jelentkezett Wimmernél maródiviziten. Wimmer – ki híres felületes és „non curranus” ember, meg se vizsgálta, csak annyit mondott neki, hogy ha beteg, hát a Marodenzimmerben maradhat. A baka másnap még rosszabbúl lett, de Wimmer akkor sem hederített sokat reá. A következő éjszakán a beteg meghalt, s a Neumann által végzett hullaszemle kimutatta, hogy a halál oka sérvkizáródás, amire a doktor azonban reájött volna, ha csak felületesen is kikérdezte volna a beteget. Az ügyet eltusolták.” (Berde XVII.)

A fronton harcoló katonák mellett dolgozó csapatorvos munkáját még reménytelenebbnek látja Berde Károly. Segíteni igazából nem tud, mert sem felszerelés, sem gyógyszerek, sem megfelelő higiénés viszonyok nem állnak rendelkezésre. Sőt felelőtlenség lenne, ha a csapatorvos bármilyen nagyobb beavatkozást próbálna ilyen körülmények között elvégezni, hiszen az a sebesült szinte biztos halálához vezetne. A csapatorvos tevékenysége ebben az esetben csak az lehet, hogy lehetőségeihez mérten stabilizálja, szállításra alkalmassá tegye a sebesültet és minél előbb hátraküldje egy kórházba, ahol megfelelő ellátásban tudják részesíteni: „Az a munka amit én egy esztendő óta végzek, borbélyoknak, s nem orvosnak való. Itt látni, tanulni, nem lehet, csak felejteni, vagy rosszat tanulni, pacczerkedni. Az emberanyagunk nem képviselheti az „embert”. 18 évtől 44-ig terjedő korhatú a legénységünk, tehát csak felnőtt, javakorabeli férfiak, azok közül is csak az egészséges testalkatúak. Öreg ember, nő és gyerek kiesik a prakszisunkból, ezek pedig rendes, békés viszonyok között a paciensek 80 %-át szokták képezni. E körülmény miatt a betegségeknek is csak egy igen kicsi, felnőtt férfiaknál előforduló csoportja kerülhet elénk. A betegek panaszain, az anamnézisen, a szubjektív bemondásokon nem lehet építeni, ezeknek legnagyobb részben nem lehet hitelt adni, mert mindenik beteg nagyít, hazudik, szimulál, hogy baja sulyosabbnak láttassék, s így ő a harcztérről elkerüljön. Tisztán csak az objektív leletnek van értéke. Az alkalom azonban arra, hogy az objektív tüneteket észrevegyük, igen kevés. Tessék például a tüdőt, szívet kopogtatni, hallgatni, mikor az ágyuk, gépfegyverek és puskák zenélnek, a szomszéd szobában a lovak nyerítenek, a folyosón a bakák ordítoznak, szeges czipőikkel kopognak, az emeleten pedig a fejem fölött az adjutáns kánkánt tánczol. Diagnosztikai segédeszközünk szinte csak annyi van, amennyit az isten velünk teremtett, t. i. két kéz, két szem, két fül, egy sem. Ezért mondja Grabher, hogy életnek és halálnak, harcztérnek és Hinterlandnak ura vagyok. Gyógyszerkincsünk itt künn igen szegény. Alig egy pár sablonos anyaggal rendelkezünk, ez is katonai előírás szerint van készítve és adagolva. De nem is szükséges ide gyógyszer. Ha valaki komolyabban beteg, ugy is a kórházba kerül, a gyengélkedőket meg itt a csapatnál is meggyógyítja az Isten. A laikusok azt hiszik, hogy az orvos a harcztéren nagy sebészi prakszisra tesz szert. Ők t.i. az hiszik, hogy sebeket látni és első kötést feltenni az a sebészet. A Hilfsplatzon a sebészetet csak elfelejteni lehet, vagy egy csomó műhibátz és pacczerkedést tanulni és megszokni. Én a sebesültekre csak első kötést tehetek, s azzal küldöm őket hátra a kórháza. Csak akik ott sebészkednek a Hinterlandban, szerezhetnek tényleg értékes sebészi tapasztalatokat. De mi sem nem észlelhetjük, sem nem kezelhetjük, mégkevésbé operálhatjuk a sebesüleket, mert nem sterilek nem tudunk lenni, sem műszereink, segédeink, felszerelésünk és képzettségünk sincs hozzá. Aki a Hilfsplatzon operálni akar, az megérdemli, hogy ugyanott egy másik, Hilfsplatzorvos laparotomiát végezzen rajta. Általában ugy belgyógyászati, mint sebészeti tekintetben nem végezhetünk itt többet, mint a nagyobb városokban a mentők. Ezt pedig minden jónevelésű III-IV-V éves orvosnövendék el tudná végezni, ehez nem kellenek orvosdoktorok. Tökéletesen ugy érzem magam itt, e munkakörben, mint az Ember Tragédiájának Phalansterében Michel Angelo, kinek állandóan csak széklábakat volt szabad faragni.” (Berde XIII.)

  

6. kép Berde Károly és katonatársai a vallei segélyhely előtt (1916. 11. 30.) (Berde XVII.)

Gyakran a bakák tudatlansága okoz súlyos, olykor halálos baleseteket: „Bakáink sokszor említett indolenciájára jellemző a következő eset. Több szerencsétlenség miatt szigorú parancs tiltja azt, hogy hozzá nem értő legénység a kilőtt, de nem explodált ágyulövedékeket felszedje, magánál tartsa, vagy pláne játszódjék vele. A mult héten egy császárvadász zászlós fizette meg életével e játékot. Ma délelőtt, itt a palotám melletti deckungban valami 14-es bakák le akarták srófolni egy olasz gránátról a zündert. Az persze explodált, eredmény 2 halott, egy sulyos és egy könnyebb sebesülés.” (Berde XIII.)

A csapatorvos első feladata egy új állomáshelyen a megfelelő épületek, szállások, Marodenhausok (gyengélkedők), rendelők felállítása, építése volt, hiszen ezek nélkül nem lehetett dolgozni, betegeket ellátni. A gyakran hullámzó frontvonal miatt a Hilfsplatzok (segélyhelyek) építése szinte mindennapos feladat volt. Ha huzamosabb ideig tudtak egy-egy helyen megmaradni, akkor nagyon komoly építkezési munkálatok indultak meg. Elsőként mindig a szállásról és a megfelelő védelmi eszközökről (sáncok, árkok, barlangok) kellett gondoskodni, majd a segélyhely, kötözőszobák, gyengélkedő helyiségek/épületek, elkülönítő helyiségek építése következett. Berde Károly nagy kedvvel és hozzáértéssel fogott minden újabb építkezéshez. Naplóiban részletes helyszínrajzokat, épületterveket, alap- és metszetrajzokat közöl, melyek alapján embereivel kiépítették az orvosi segélyhelyeket. Az évek során sokat tanul, ha lehetősége van rá, bejárja az elfoglalt orosz, olasz állásokat, felméri, hogy ott milyen épületekben helyezték el az orvosi egységeket, igyekezett a jó ötleteket maga is hasznosítani. Sok hulladékot, a természet adta anyagokat (fa, kő, moha stb.), valamint már korábban álló épületeket használnak fel, igyekeznek kiaknázni a környezet nyújtotta természetes védműveket (barlangok, árkok, sziklák) is. Már a galíciai fronton is nagy kedvvel építkezik, de az igazán nagyszabású építési munkálatok Dél-Tirolban kezdődnek, különösen fontos volt a Monte Cimone csúcsán kialakított segélyhely építése, ahol több hónapot tartózkodtak igen nehéz körülmények, gyakran folyamatos pergőtűz mellett.

„Minden ember épít, fákat dönt, sziklát feszít, gyeptéglát vág és hord, fúr, farag, kalapál stb. s ez így megy éjjel-nappal. Éjjel ott, hova az ellenség nappal belát, nappal pedig az erdőborította helyeken, mint pl. Hilfsplatzomon is. S a munkát éjjel-nappal zavarja, de meg nem akadályozza az ellenséges ágyutűz. A Hilfsplatz, amint azt Dr Kehrertől átvettem, legfennebb egy könyű eső ellen menedéket nyujtó kunyhócsoport volt, elrejtve egy kis katlanban, melyhez még gyalogösvény sem vezetett. Primitív fenyőkéreg kalibák a bozót között.

 

7. kép A Monte Cimone segélyhely kiépítése 1916-ban (Berde XIII.)

Én nagyarányú tervet dolgoztam ki a Hilfsplatznak olyanná való kiépítésére, hogy az nemcsak a legkomiszabb időjárás, hanem a lehetőség határáig az ágyutűz ellen is védelmet nyujtson, s kényelmes és biztos tanyája legyen nemcsak az én, hanem a mindenkori cimonei segélyhelynek. Persze, hogy a munka heteket fog igényelni, s összes embereim tschechernolni fognak, de az bizonyos, hogy az utódom áldani fog. Ha elkészülök vele, a naplómhoz fogom mellékelni a helyszínrajzát annak a Hilfsplatznak, amit Kehrertől átvettem, s annak a másiknak, amit ugyanazon a helyen én kiépítettem, s megerősítettem. Az első nehézségen tul vagyunk már. A telepet két kényelmes erdei út köti össze a cimonei műuttal, figyelmeztető, utmutató táblákkal ellátva. Ez elsősorban a Soskola, a Rutzensdorfer és a Gróf érdeme.

 

A Kéregpalotával párhuzamosan, de kissé mélyebben a katlanban, készen áll a legénység lakásául szolgáló nagy barakk. Flöckner és a Blessiertenträgerek kezeit dicséri. Jelenleg folyik legnehezebb munkánk, a lehetőleg igen erős, kisebb gránátok teletalálatának is ellenálló fedezékek, az u. n. „erődök” építése, melyekbe pergőtűz elől vonulunk. Az egyik, melyhez tegnap fogtunk hozzá, s holnaputánra már készen is fog állani; „Mária-erőd” nevet fogja viselni, a legénység me[ne]dékhelyéül fog szolgálni. a katlan északkeleti oldalán egy kb. 1 m. magas, 1 m. széles és 4 méter hosszú vájulat van a sziklafalban, olyan, mint egy az egyik oldalán nyitott folyosó, illetőleg mint egy alagutnak a fele. Ez képezi a Mária erőd magvát. Ennek boltozatát gerendákkal alátámasztattam, a nyitott oldalát vastag, függőleges fenyőtörzsekkel és kb. egy méter vastagságú, hatalmas szikladarabokból és gyeptéglákból álló kyklops fallal elzárattam, csak az északnyugati végén hagytam keskeny bejáratot. Igy egy hosszú, zárt folyosót kaptam, mely igen jó „todsicher” fedezék volna, ha a katlan ellenkező délnyugati oldalán állana, mert akkor a természetes sziklafal nézne az ellenség felé, s nem az annál sokkal gyengébb, s mozsárlövedéknek aligha ellenálló kyklopsfal. Srapnell, robbanási törmelékek és szilánkok, s könnyű gránát teletalálata ellen azonban bővön elégséges. Az egész műnek alaprajzát és keresztmetszetét a következő oldalra rajzoltam fel. Az Erzsébet erőd az előbbinél kisebb méretű lesz, a magam és segédeim számára. Ezt a katlan délnyugati oldalára tervezem, oda, hol most a Soskola viskója áll.

  

8. kép A Monte Cimonén épített Mária-erőd tervei (1916) (Berde XIII.)

Ennek a rendszere is elütő lesz a Mária erődétől, s óriási előnye lesz az előbbié felett az, hogy természetes sziklafalával fog a legveszedelmesebb olasz ütegállások, a Soglio del Brospile, Priafora és Cogolo erőd felé nézni. Egyben a megépítése is sokkal nehezebb lesz, mert itt feltétlenül robbanttatnunk kell, csupán csákánnyal itt nem fogunk boldogulni. az erődök kiépítése után a Hilfsplatz telkének rendezése lesz a nagy munka.”(Berde XIII.)

9. kép A Monte Cimonén található segélyhely kiépítése 1917 január elején (Berde XVII.)

Berde Károly nagyon fontos feladatának tartja a napi rutin orvosi munka (maródivizit, betegellátás) mellett a megelőzés, a járványok elleni védekezés valamint a higiénével kapcsolatos ismeretek közvetítését mind a tisztek, mind a legénység felé.

Különösen a galíciai hadszíntér volt veszélyeztetett járványok szempontjából, a kolera és a tífusz felbukkanása jelentett nagy kockázatot. A galíciai hadszíntéren éppen Berde ott-tartózkodása volt legsúlyosabb a koleraveszély. Bár az első világháború előtt már jelentősen sikerült visszaszorítani ezt a veszélyes betegséget, a háborús állapotok között újra felbukkant. A kolera elleni védőoltás elérhető volt, bár csak ideiglenes védelmet nyújtott a betegség ellen. (Bozó 2015. 759.) A tífusz volt a másik gyakran fel-felbukkanó betegség, a személyes ruházat tisztántartásával, a tetvek elleni védekezéssel igyekeztek elkerülni az esetleges fertőződést. A tífusz ellen is létezett már ekkor védőoltás, melyet a csapatorvosok adtak be a katonáknak.

A védőoltások beadását alaptalan félelmek is nehezítették. A tisztek is igyekeztek kivonni magukat, a bakák pedig egyenesen rettegtek az injekcióktól: „A baka jobban fél az oltástól, mint a nehézgránáttól. A Pravaz fecskendő tűje írtozatosabb elötte, mint az ellenség szuronya. Ez az oka, hogy ha csak teheti, kicsalafintázza magát a kötelező tífusz- és choleravédőoltások alól. A multkoriban megtörtént, hogy egy sok vért veszített, gyenge szívműködéssel bíró sebesült bakának digalen injectiot indikáltam. Ruby hozzáfogott az injectio előkészítéséhez, s mikor a baka meglátta a fecskendőt a tűvel, felsohajtott : „Istenem, hát nem elég, hogy megsebesültem, hanem még be is oltanak?” Ez az eset méltán foglalhatna helyet az „Uj Idők” „Pillanatfelvételek” rovatában.” (Berde XVII.)

A járványok és egyéb betegségek elleni védekezésnek egyik alapfeltétele, hogy megfelelő higiénés viszonyok között éljenek a táborhelyeken a katonák. A háborús állapotok, az élelmezés nehézségei, a vízvételi helyek szennyeződése vagy elérhetetlensége, valamint a személyes higiénia, a tisztálkodási lehetőségek korlátozott volta mind-mind nehezítik a megfelelő életkörülmények megteremtését. Galíciában a nagy sár, a rossz lakóhelyek, a tiszta víz és a megfelelő élelmezés hiánya az egészségügyi helyzetre is rányomta bélyegét: „Ami az egészségügyet illeti itt künn, bizony az gyengén áll. Tisztálkodni nem lehet, legfennebb nekünk orvosoknak és a sanitétseknek, mert mi még kaphatunk időt erre, de a sorkatonaság nem. Fehérneműket mosni nem igen lehet, több hétig egyben járunk. Az evőeszközöket megbízhatatlanul tiszta vízben mosuk, a szájmosó és mosdó vizünk szintén ilyen, inni, ha csak lehet theát és kávét iszunk felfőzve, de néha elkerülhetetlen a kútvíz ivása. A szomj néha nagyon gyötör, s a felfőzött dolgok nem elégítenek ki. Nem kis összeget adnék egy üveg friss szénsavas ásványvízért. Néha bizony félretéve minden elővigyázatot, kútvizet iszom, bár az edények is megbízhatatlanok, egy vászonvederből merítünk mindnyájan a bakákkal együtt, piszkos kézzel. Sört, bort kapni nem lehet, ásványvizet szintén. Pálinkát néhol. Az erősnek hirdetett lengyel pálinkát kóstoltam, nem találtam erősnek. Ezen folyadéknyomoron nem is lehet a háborúban segíteni, amíg a hygienikusok vagy valami szűrő, vagy valami dezinficiáló készüléket fel nem találnak, de olcsót és könnyűt és kis helyen elférőt, könnyen és bárhol, bármikor gyorsan és nagyobb víztömeget eredményezve használható. A baka napokig fekszik a svarmlineába, s ott csak ilyen módon szerezhetne megbízható italt. Az ételek, mivel mind felfőzve kapjuk, megbízható tiszták volnának, de a szakácsok tisztátalanok, kezük, eszközeik piszkosak, a már felfőzött, de kihűlt húst piszkos helyen, piszkos kézzel fogdossák, így a sterilitás újból megszűnik. Csak a konzervek megbízhatók, de ez kevés van. Baj, hogy ételt keveset kapunk, főleg a kenyér valóságos fehér holló, hivatalos kenyeret kéthétben ha látunk, az is keletlen, sületlen, a 3-4 embernek jut egy fél profont akkor is. Így aztán összevissza keresnek, vásárolnak a bakák mindenünnen, ahol csak lehet, s a hygienére nem sok ügyet vetnek. A koszt igen egyhangú. Ez is baj. Mindig húsleves, igaz, a „lényeg” benne naponkint változik, de így is könnyen és hamar megunja az ember, nem is beszélve a főtt marhahúsról, melyet gyomromból utálok már. Így ismét csak a civilekhez kell fordulni ételért. A tisztek sültet kapnak, s ez elég jó. A kenyérhiányon főtt és sült krumplival segítünk. Ez szerencsére sok van. A múlt hetekben rengeteg gyümölcs volt, alma, szilva. Bár a fáról frissen szedték a bakák, mégis igen sok volt a hasmenés és véres szék is, főleg a Rajnereknél. Ízet és czibrét is főztek. A kútvizek homályosak, üledékesek, ízesek és a kutak elhanyagoltak, kávájuk alig van, nem mélyek, körülöttük pocsolya, sár. A közös evő és ivóeszközök használata, mosatlanul, mindennapos. Így nem lehetne csodálni, hogy ha járvány lépne fel, mindenki megbetegedne a szerfelett intenzív érintkezés folytán, főleg az ételek és italok révén. Van arra is eset, hogy egyenesen a pocsolyából és ökörvályúból isznak. Riglernek igaza van abban, hogy járvány esetén az, és nem a fegyverek döntik el a háborút.” (Berde I.)

A latrinák, mellékhelyiségek állapota, használata is sokat foglalkoztatja Berde Károlyt, hiszen a fertőzések melegágya lehet a nem megfelelően kialakított latrina. Sokat, szinte reménytelenül küzd azért, hogy a bakákat megtanítsa a kézmosás fontosságára. A latrinákat általában a tábortól nem messze alakították ki: „Sajátságos alkotmány ez a csász. és kir. Latrina Kb. harmincz lépés hosszú, ¾ méter széles, 1 m. mély árok. A kihányt föld hátsó oldalon van sánczszerűen felhalmozva. Két végében egy-egy X alakú ferde fakereszt, ezeken átfektetve egy hosszú, erős lécz, vagy gerenda, mely ülőke gyanánt szolgál. Az egész aztán lombos ágakkal van ugy ahogy körülszurkálva, eltakarva.” (Berde V.) A latrinák mellé felállított mosakodó helyek használatával kapcsolatban elég pesszimista: „…ma parancsban jött, hogy rendezzünk be minden latrina mellé egy mosakodó alkalmatosságot. Honnan vegyünk azonban edényt, szappant, törülközőt és vizet? Efelől nincs intézkedés. Aztán a bakáinkat sem tudjuk reászoktatni, hogy kezeiket megmossák, hiában írnók fel minden latrina ülőkéjére és minden evőcsajka oldalára a verset: „Nach dem Abort, vor dem Essen Hände waschen nicht vergessen”. Ennél sokkal indolensebbek a bakák, s ha a mosdókat tényleg felállítjuk, a második napon már kereshetjük a szappant. Annak lába fog kelni.” (Berde XV.)

Berde azt javasolta, hogy ne a latrinák mellett, hanem az étkezőhelyeknél, szállásoknál helyezzék el a kézmosókat: „Alkalmam volt figyelni a latrinára járó bakákat. Soha egyik sem mosta meg a kezét, ellenben a hordóból sajkával és vederrel hordták el a vizet főzési czélokra, mígnem Kehrer kezdeményezésére napról napra lysolt töltöttünk a hordókban levő vízhez. [..] Sokkal helyesebb lesz tehát a mosdóvizes hordókat a legénységi szállásokban felállítani, mert ezáltal nagyobb valószínűsége annak, hogy a bakák naponkint megmosakodnak, mintha erre csak a latrinán volna alkalmuk. S mivel tapasztalatból tudjuk, hogy a baka „nach dem Abort” ugysem mosdik, a fedezékekben elhelyezett mosdóvizes hordóval elérjük azt, hogy legalább „vor dem Essen” meg fogja kezeit mosni, mert kezeügyében lesz a víz. Azt pedig igazán nevetséges dolog kívánni a bakától, hogy evés előtt kezet mosni jó és rossz időben kimenjen a latrinára. A „vor dem Essen” mosdás pedig sokkal hygienikusabb, mint a „nach dem Abort”. Aztán a fedezékekben a baka kéznél kapja a szappant és a törülközőt is, míg a latrinán ez hiányzik, s ha esetleg közhasználta kitennők, első napon ellopnák. A latrina ügyekkel különben torkig vagyunk. A törzsorvosok mindig ezzel bajlódnak, úgy, hogy a tisztek nem is hívják máskép az orvosokat, csak „főbudiinspektornak”. Igazuk is van, mert egyébbel alig foglalkozunk.” (Berde XVI.)

Berde álláspontját támasztja alá a következő eset is: „Tegnapelött jegyeztem fel, hogy mi a véleményem a latrinák mellett felállítandó vizeshordók ügyéről. Ma már megjött a véleményemet igazoló megerősítés a bakák részéről is. A Baonskommando latrinája mellett felállított mosdóvizes hordón Ruby egy, valamelyik szellemes bakánktól származó színes czeruzarajzot talált felszegezve, mely igen demostratíve tárja szemeink elé a bakák vélekedését az egész ügy felől. Hogy szépen fejezzem ki magam, a bakák defekálnak a hordóintézményre. […] Ma délután Neumann nálam járt inspiciálni, megmutattam neki a képet, ő azonban ugy vélekedett, hogy mégis neki van igaza, mert látszik, hogy a bakák már foglalkoznak a hordóintézménnyel, s csak bíztatni kell őket továbbra is, hogy a latrinai kézmosásra reászokjanak. Estefelé együtt kimentünk a rajvonalba, s Neumann nagy örömére a 9-ik század egyik latrinájánál egy baka épen javában mosakodott. Neumann reám szólt, hogy: na látod?! Mire én őt azonnal figyelmeztettem, hogy tévedésben van, mert a baka nem a kezeit, hanem ennivalóját – krumplit – mosogat a latrina hordójának vizével. A szomszédos pocsolyában pedig ugyanakkor evősajkáját mosta egy bugris.” (Berde XVI.)

Több sikerrel járt például a vízvétellel kapcsolatos problémák megoldásában. Porte Lepozzéban egy jól működő vízdesztilláló berendezést sikerült beüzemelni a folyamatosan vízellátási nehézségekkel küzdő állomáshelyen. Valléban a víz elszennyeződésének kivizsgálását bízták Berdére. „Tegnap kaptam végre valami tisztességesebb egészségügyi természetű feladatot. A Sella-Valloi vízvezetéket kellett átvizsgálnom, meg a vezeték vizét, mert az alezredes elszörnyülködve ujságolta nekem, hogy Valloban a csapból vörös víz csorog, s neki az a gyanuja, hogy valahol csőrepedés áll fenn, s szennyvíz, meg sár jut a csövekbe. A feladat tetszett nekem, s tegnap délután sűrű ködben és szitáló esőben Nussbaumer kalauzolása mellett megtartottam a helyszíni szemlét a kérdéses szakaszon, s gyerekjáték volt a baj okára rájönni. […] Minden község mellett, melyeken a vezeték átvonul, egy nagy, fedett betonbazin van a csőbe iktatva. A sellai bazinból indulnak ki a mi tábori vízvezetékeink, melyek közül az egyik Vián, Campanán és Cavecchián át a Mt. Cimonéra, a másik pedig az én Hilfsplatzom völgyén és Vallén át Valloba vezet. Ez utóbbi volt gyanus szennyezettségre. A probléma megoldása könnyű volt. E vezetéknek Sellától Valloig három csapja van. Első a lakásom elött, második a vallei katonatemetőnél, harmadik és utolsó, hol egyuttal a cső végződik is, Valloban. A két első csapból mindig tiszta víz csorog, az utolsóból azonban főleg reggelnkint vörhenyes. A csövek megszemlélésénél láttam, hogy a vezeték felső szakasza, Sellától a vallei temetőig cinnezett vasból van, a temető és Vallo között, vagyis az utolsó szakaszon helyenkint csupán cinezés nélküli öntöttvascsőben folyik a víz. A víz vörös, üledékes voltának oka tehát abban van, hogy a vezeték ezen vakon végződő utolsó szakaszában, melynek csapját csak nappal nyitogatják ki, éjjel nem használják, egész éjszakán át pang a víz, a csövek pedig itt helyenkint nincsenek cinnezve, rozsdásak, s a pangó víz éjjel annyi rozsdát old le róluk, hogy reggel az első csapoláskor csupa vörös vizet ad a vezeték.” (Berde XVI.)

Az orvosi munkát és a napi rutint is meghatározza a hadi helyzet. Berde szinte minden naplóbejegyzésében foglalkozik a közelebbi és távolabbi hadi eseményekkel is. Az újságok, hadi jelentések, napi parancsok híreiből igyekszik informálódni. Gyakran álhírek keringenek a táborban, melyek igazságtartalmában maga is gyanakszik, semmit sem hisz el addig, míg több helyről is igazolást nem nyer egy-egy hír valódisága. A magyarországi, erdélyi hírek kiemelt helyet kapnak a napló oldalain. Az 1916-os erdélyi román betörés idején szinte minden lap erről a fontos eseményről szól, sok-sok aggódó sorral nagyenyedi családjáért.

Az 1916-os dél-tiroli offenzívát szinte percről percre írja le naplójában, mint egy rövid hírekből összeállított haditudósítást, mellé részletes térképet is rajzol: „¼ 10 óra. Most kezdődik a pergőtűz. Minden másodperczben süvít és pukkan a gránát. Az előbb 4 drb. 24-es csapott be az olasz rajvonalba.

½ 10. A futóárokból nézem az olasz állásokat. Füstbe van burkolva az egész táj, az erdő fái mozognak, némelyik kidöl, pokol az egész vidék. Az olasz még mindig nem lő.

10. ó. 4 sebesült érkezik, egy rövidrefogott srapnellünk találta őket. Egyiknek összes hasi szervei prolabáltak.

¼ 11. Az ágyútűz alábbhagyot, pausa. Mindnyájan a napfényen sütkérezünk, Hock, Wintersteiner, Mildner és nézzük a hatást. Patrullok mennek a rajvonal elé!

½ 11. Alig öt percznyi szünet után ismét dul a Trommelfeuer. A levegő ugy sír, mint az a színházban a „Sasfiókban” hallottam. A sírásba mélyen beledudál a 30.5-es gránát zugása.

¾ 11. A tisztek ebédelnek. Az én konyhám még nincs itt. A pergőtűz nem szűnik, az egész erdő barna a füsttől. A vidék pompázik a májustól, s a gyalogság már pakolózik, délben sturm lesz. Szegény fiuk! Az égen egy-egy repülőgépet kergetnek az olasz srapnellek, egyébként ők még mindig hallgatnak. Én komoly, de merev pofával osztogatom a parancsokat a patrullnak, mely most alakítja át a deckungot hilfsplatznak.

11. ó. A tűzérség elhallgatott, de íme a szétlőtt olasz árokból heves gyalogsági tüzelés indul meg.

½ 12. Alig tízperczes szünetet tartott a tűzérség, s azóta ujból dörög. Az olasz pár srapnellt küldött ide. A gyalogság elhelyezkedett a rohamra. A deckung néha megremeg. A hangulatom kezd nyomott lenni.

12. A pergőtűz még tart. A patrull tagjai összehasonlítják a gorlicei áttörés tűzérségi előkészítétsét a maival. Az hevesebb volt, de nem tartott ily hosszan. A hasi sebesültem még mindig kínlódik, nem tud meghalni.

12.5. Nehány olasz átfutott hozzánk. Ugy menekülnek a Werk Sebastiano felé, hogy élvezet őket nézni. Egy 30.5-ünk lövedékének fél talpa deckungom elé esett. Megijedtünk, kezemen megsebesültem.

¼ 1. A pergőtűz elérte a tetőfokát. Valóban mintha dobolnának.

½ 1. A pergőtűz alábbhagyott, az olasz pár srapnellt lőtt a Mga. 2. Posto felé. A tűzérek telefonistái beszélik, hogy az első olasz állást csekély veszteséggel gyalogságunk bevette. Hurrá! Erre a hírre ugy felvidultam, mint a madár. Ujból egy csapat olaszt vezetnek bakáink a Laste Bassén.

1 óra. Alig egy pár ágyulövés hallszik, gyalogsági tűz egyáltalán nincs. Megérkezett és csatlakozott hozzám Dr Wachter, s szidja Neumannt mint a bokrot.

3/4 2. Sebesültek bővön érkeznek. Sulyosak. Wachter ismét elment Hilfsplaztomról. Tűzérségünk csaknem teljesen néma, most az olasz tűzérség kezdi, idelő hozzám, most ebédelek, nem nagy étvággyal.

¾ 3. Hilfsplatzom környéke, főleg a Szász lyuka tája erős srapnelltűz alatt áll már egy órája. A szomszédos deckung előtt egy csapat olasz fogoly szórakozik.

¾ 4. A tűzérharcz Hilfsplatzom körül még mindig tart. Nem izgat, mert sok a dolgom. 24 sebesültet láttam el eddig, most folyik ép elszállításuk az újonnan szervezett Blessiertenträgerkolonéval. Állítólag Biczó Tausendguldenschusst kapott. Az idő gyönyörű. Most hozzák hozzám az első olasz sebesültet. Neve Ruzzero Pacifico a 64-es ezredből. Mondja, hogy sok halottjuk van, s századjának összes tisztjeit elfogták. A 9-ik századunk Blessiertenträgerei beszélik, hogy a mienkek már a Coston oldalán vannak.

½ 5. Hilfsplatzom zeng az ágyuzástól. Kdtt. Schmied (szebeni tűzér) és Sachs ki most tért be egy szóra a Hilfsplatzra, jelentik, hogy sok olaszt fogtunk. Egy sulyosan sérült olasz tisztet most kötöz Rudi. Oblt. Mildner czomblövést kapott.

½ 6. A nap még fényesen ragyog; a Filadonna oldalán köd ül. A csata heve alábbhagyott, mieinkek már a Coston tetején vannak. 3-4 perczenkint dördül egy-egy ágyú. Mildnert spitálba küldtem, Biczóról semmi hír. 

7. Az ütközet heve folyton lanyhul. A császárvadászok a Costa d’ Agrát megszállották, a 14-esek azonban lassan mozognak előre a Coston tetejére. Az olasz ellentámadást kísérelt meg. Az 59-esek visszaverték. Hpm. Roitinger sulyosan megsebesült, Biczót még mindig keresi a szolgája.

¼ 9. A csata már oly lanyha, hogy ki lehet ülni ismét a Durer oldalára. A nap lemenőben, reásüt a Laste Bassere, hol már jönnek a Tragtierek a menázzsal, a Mga. 2. Posto irányában pedig egy tartalék rajvonal halad lopva előre. Ott ugyanis nehezen meg az ügy. A mi II-ik Baonunk és az 50-esek (Alsófehérmegye fiai) nem tudnak boldogulni az olasszal, ki ott még mindig tartja az állásait. Négy uj olasz sebesültem jött, egyik kadett, civilben jogász, sír a saját bakái előtt. Szidja a háborut, s kérdi, hogy vajjon mi nem fogjuk őt már harcztérre küldeni? Hpm. Roitinger mielőtt a Hilfsplatzra behozták volna, meghalt. (Mellkasi lövés.)

Tegnap reggel együtt voltunk itt a megbeszélésen. Derék, jó ember volt. A hegyek kezdenek mind ködbeborulni, Lavarone vidéke már nem látható.

11. éjjel. Ágyuink egy része most is dörög, erős puskatűz hallatszik. Most kaptuk meg a mai menázst. Rettenetesen ki vagyok merülve. Az 50-eseknek is sikerült előnyomulni a Val Asticoban. 2 zászlóalj 50-es ült be a régi stellungunkba tartaléknak, mert az éj folyamán ellentámadást várunk. Elfogtunk egy egész olasz Hilfsplatzot teljes felszereléssel. Sachs az egészet lefoglalta az én Hilfsplatzom számára. Ő a Mittelstationjával már rég ott tanyázik az elfoglalt olasz állásban. Rengeteg, kb. 70-80 sebesültet bonyolítottam le eddig. A Roitinger holtteste még mindig künn fekszik az erdőben. Most a holdfényen kiküldtem Grófot és Meiklt utána. Egy topánfalvi oláh vezeti ki őket. Az olasz még tartja magát a Coston egy csücskén, egyébként az egész első vonal a kezünkben van. Akasszák fel a tűzéreinket a legelső fenyőfára, rendszeresen belelőnek a mi gyalogságunkba. Egy már elfoglalt állást emiatt kellett kiürítenünk. Daczára nagy pergőtüzünknek, az olasz állásokban egy Volltreffert sem csináltak. A tűzéreink nem érnek két krajczárt. Szegény derék bakák! Nekik köszönhetjük a mai nap sikerét. Teljesen ép drótakadályokon át sturmoltak és győztek. A Szász lyukát odahagytuk, leköltöztünk a Hilfsplatz mellé egy elhagyott barakkba, most aludni térek, mert 3 órakor fel kell kelnem inspekciót tartani.” (Berde XI.)

Természetesen a naplók a munka és az orvosi tevékenység bemutatásán kívül számos más témával is foglalkoznak. A katonaélet mindennapjait meghatározó apró-cseprő fontos vagy kevésbé fontos események is lejegyzésre kerülnek. A hétköznapok meghatározó eleme a napi munkarend, a rutin kialakítása, mely ha nincs éppen jelentősebb hadi cselekmény igen monoton, szinte már unalmas lehet: „Itt nálunk semmi sem történik. 8 óra tájban felkelünk Sír Urral a közös priccsről, megisszuk a bakakávét fasszungkaláccsal, aztán megmosakodunk, felöltözünk, de gamasnit és blúzt soha sem húzzuk fel, megkeressük a tetveinket, ami mindennap akad bővön, 20-25 maródot megvizitelünk, aztán órák hosszat ülök a kemenczénk előtt, nézem a parázst és a lángokat, elmélkedem mindenféléről, s várom az esti menázst. Közben átjön Dubay, az ujságokért, s elviszi, ha ugyan nem küldtem már ki Lőrincznek a svarmlineába, vagy én nézek át Bublikékhoz, s hallgatom hogy mivel szidja Kohler a háborut. Ha aztán megvacsoráltunk, kimegyek Gocsra gondolni, s 8 órakor már ismét priccsen vagyunk.” (Berde VI.)

A hétköznapok egyik legfontosabb eleme az étkezés, mely többször is problémát okoz. Vonulások idején nagyon rossz az ellátás, a konyhák gyakran napokra elmaradoznak, ilyenkor szinte éheznek a bakák, és a tiszteknek sem jut megfelelő élelem. „Fel kell azt is jegyeznem, hogy mikor kosztot nem kapunk, miket eszünk és főzünk összevissza. Ha lehet, tejet keresünk, azonban ritkán kapunk, húst, szalonnát soha. A felvonuláskor kenyeret sem tudtunk reqvirálni, legfennebb kétnaponkint egy darabkát. „Nyima, nyima” volt a válasz. Sartori főzött puliszkát, elég jó volt. Némelyek csirkét, tyukot, libát loptak, megsütötték, előbbi rasttagukon a jägerek disznót öltek, de az eféle mind csak ritkaság, épúgy, mint a Schőnaich galambjai Szcepanowice előtt. Rendszerint krumpli a főtáplálék. Ezt sütjük, főzük, pürét, levest, sőt Durigatti kenyeret is sütött belőle. Ha van rizs, melyet a konyháktól reqviráltunk, főzünk tejeskását nagy ritkán, rendesen csak vízzel főzzük, megsózva. Én főztem már sardíniaolajjal, kávékonzervvel, fahéjjal, citromsavval, csokoládéval, ami épen kéznél volt és ízt adhatott a rizsnek. Főleg Borovinában volt rizs a főtáplálék. Mások káposztát is főznek, felaprítva, megsózva, ha van egy kis hús, belefőzve, ha nincs, csak úgy magára. Kostoltam, jó volt. Az Elked szolgája disznóhúsból kitünő levest tud főzni. Konzerveinket hol magára, hol krumplival, rizzsel, káposztával keverve esszük. Fontos táplálék, sőt csemege volt a cwibak vagy kenyér czukorral, amíg volt czukor. Ma már csak emléke él. Egyszer vajat, kétízben sajtot is kaptunk. Eleinte ízesítőink is voltak, mustár, bors, paprika, fahéj, czitromsav, czukor, sacharin, ma már a sóval is nagyon spórolnunk kell. Bizony sokszor sótlanul esszük ételeinket. A szalámit hetek óta már csak emlékeinkben ismerjük. Szalonnához igen ritkán jutunk a konyháktól, sőt én csak kétszer ettem. Az italok között kezdetben a bor is szerepelt, ma már nem kapunk sehol, s a koleraveszély miatt a vizet is mindig fel kell főznünk. Persze így nem ihatjuk, hanem főzünk bele theát, kávékonzervet. Hetek óta nem ittam már vizet. Kezdetben főleg Keulék czukorból, rumból és vízből igen jó erős puncsot készítettek, ma már ez anyag hián lehetetlen. Vajsavót is vásároltunk egyízben. Derschmiedt a legnagyobb szakács, kitünően fel van szerelve minden jóval, kár, hogy alapelve a „nur meine Darm.” Némelyek kiknek citromsavjuk van, limonádét is csinálnak. Az ételek zsírját hidegen kenyérre kenve, vagy melegen kenyér nélkül valósággal iszom, kortyonkint mint a jó bort. Ezen némelyek botránkoznak. Máskor a konzerveket hidegen eszem, ritkán kenyér nélkül. Rossz, de máskép gyakran nem lehet. Eleinte a hasét jobban kedveltem, de reájöttem, hogy a jólsikerült gulyás sokkal jobb. Egy ízben káposztatorzsát reggeliztem, Borovinában a bakterházban. A felvonulás utolsó reggelén Lezajsk előtt kénytelen voltam üres lépet (sonkoly) enni, melyből a méz már ki volt pergetve. Szcepanovicében igen sok szilvát és almát is ettünk, a bakák czibrét is főztek belőle. A tejet nagyritkán csokoládéval isszuk, rendesen azonban magára és ritkán jutunk hozzá. Bakakávéval nem jó, mert igen felhigul. A bakterházban kétízben krumplilevest vásároltam.” (Berde II.)

Nyugalmasabb időkben a tisztek külön étkeztek a tiszti étkezőben. Berde nem igazán kedveli ezeket a közös étkezéseket, gyakran van súrlódás a katonatisztek és az orvosok között, akiket a katonák nem sokra becsülnek. A politikai ellentétek, a nemzetek közti különbözőségek, a szokások eltérő volta sem könnyíti meg a tiszti étkezde hétköznapjait.

Az otthonról érkezett csomagokban, ünnepi ajándékokban mindig meglapul egy-két otthoni sütemény, egyéb élelmiszer. Ezeket általában megosztják a közvetlen bajtársakkal, közös ünnepek, beszélgetések alkalmával. Az ünnepi menázs, ha a hadi cselekmények engedik, mindig eltér a hétköznapi étkezésektől: nagyobb mennyiség, több sütemény és különleges italok is szerepelnek az étlapon. Ferenc József császár 86. születésnapját Berde Károly a Monte Cimonén ülte meg, ekkor már 42. napja tartózkodott itt egységével: „A tulajdonképeni ünnepi kosztot és fasszungot csak ma délben kaptuk meg, Leberknödelsuppe, bécsi szelet és torta, azaz püspökkenyér, piskoták, kolbász, szilva, és egy üveg pezsgő, meg három liter bor alakjában. Fölösleges is leírnom, hogy az italok kivételével minden azonnal elnyeltem, s most meg voltam elégedve a sütemény mennyiségével. Mert bár szégyen bevallani, de a posta mellett a legnagyobb gyönyörűségünk a harcztéren az evésben kulminál.” (Berde XIV.)

  

10. kép Az 1916-os dél-tiroli offenzíva Berde Károly által rajzolt vázlata (Berde XIV.)

Az étkezés mellett, mint Berde is említi a hétköznapok második nagyon fontos eseménye a postavárás. Berde kiterjedt levelezést folytatott családtagokkal, távolabbi rokonokkal, a salzburgi állomáshelyéről megismert bajtársakkal, doktorokkal, egészségügyi nővérekkel, barátokkal. Szinte mindennap érkezik egy-két küldemény, ha valamilyen oknál fogva napokig elmarad a posta, naplóiban sokat panaszkodik emiatt. A levelezőpartnerek apró tárgyakat, ajándékokat, élelmet is küldenek. Az ünnepekre apróságok is érkeznek: karácsonyfadísz, virgács, képeslapok, virágcsokrok stb. A posta jelentős részét teszik ki az olvasmányok. Berde több folyóiratot is járat: Pesti Hírlap, Az Újság, Új Idők, Orvosi Hetilap. Gyakran került kezébe a Meraner Zeitung és a Salzburger Volksblatt is. De tájékozódik a hadi jelentésekből is, melyeket időközönként szó szerint idéz naplóiban.

11. kép A Berde Károly által járatott újságok postai etikettcímkéi (Berde X.)

  

12. kép Postavárás Kiss Lőrinc és Kiss Lajos társaságában (Berde XVII.)

Az újságokon, folyóiratokon kívül nagyon sokat olvasott szépirodalmat és orvosi szakirodalmat is. Mindig magával vitte útjaira a Bibliát és Az ember tragédiáját. Ismerőseitől sokszor kért újabb és újabb olvasnivalót, mely kéréseket igyekeztek is teljesíteni. Berde Károly már ekkor is jelentős irodalmi műveltséggel bíró fiatalember volt, naplóiban gyakran idézi a klasszikusokat, magyar költőket (Arany, Petőfi), de ő maga is kedvvel írogat verseket. Ezek általában vicces, a hadi életre vonatkozó ünnepi versek, és valamely ismerős vagy barát születés- vagy névnapjára íródtak. Későbbi sógorát, Jeney Endrét ezzel a verssel köszönti 1915.november 30-án:

„Mormolnak szelei a fagyos északnak

Deckungomra vastag jégcsapokat raknak

Befujnak vaczkomba a hasadékokon

Holott az én eszem jár a névnapokon.

Azaz csak egyen jár, végén novembernek

Lévén nevenapja a volt ffőembernek

Hozzá száll a dalom, sebes Feldpostszárnyon

Nincs oly derék vitéz több a nagyvilágon,

Mert bár Ahnungja sincs a svarmlineáról

Kardja nem hiányzik sohsem oldalától

Lám én, bár a gránát átsüvölt felettem

Gyilkos szerszámomat Enyeden feledtem

Balkezemben ásó, Tintenbleistift jobban

Igy járulok eléd mostan gondolatban

Tolmácsolva szívem leforrób ohaját

Srapnelles éjszakák feltörő sohaját.

Éjten éjjel mikor az ágyu hármat szól

A te hű Gubicsod mindig erre gondol

Éjten éjjel mikor az ágyu hallgat

A te hű Gubicsod szalmáján nem alhat

Tüzes garánáttól világos az éjjel

A te hű Gubicsod így ordítoz széjjel

Adja Isten, hogy a jövő Andrásnapot

Kolozsvárt érjük meg, s igyunk akkor nagyot.” (Berde VI.)

  

13. kép A Campolon mozi alaprajza (Berde XIX.)

Új szórakozási formaként jelentek meg a frontmozik, melyek a szórakoztatás mellett a filmhíradók révén információkat is közvetítettek. Berde Károly is többször megfordul a dél-tiroli mozikban: „Tegnapi folgariai kirándulásom czélja a mozi volt. Mozi a fronton! Mert Folgaria bizony bármilyen hinterlandias is az élet benne, az olasz ágyúk torka előtt áll. A falu felső részébe vezető út mellett egy tábla áll, figyelmeztetve az arramenőket, hogy nappal tilos tömegesen, vagy szekerekkel az uton járni, mert a terep az olaszoktól belátható, s a nehéz tűzérség gyakran lövi. A falu felett emelkedő Cornetto és Sommo teteje meg a mi erődeinkkkel van koronázva, s a Sommot bizony gyakran ágyuzza az olasz. A falubeli Hotel nagytermében mégis mozi van berendezve. Olasz feliratu darabokat játszik délután 3-tól este 10-ig, a közönség persze tisztán katonai, magyar, német és szláv bakák büdösségig tulzsufolva nézik az előadást, s kiki a maga nyelvén teszi meg hangos megjegyzéseit a darabot illetőleg. Tegnap csak Lőrincz, Lehrbauer és én képviseltük a tisztikart a moziban.” (Berde XI.)

A Campolon moziról a következőket írja: „A mozi főépülete egy kb. 30 méter hosszú és 10 m. széles, 7 méter magas kettősfalú deszkabarak, kívűl kátránypapírral burkolva, belső falai egyszerű gyalulatlan deszkából épültek. A főbejáró az északi oldalon van, hol a közepső ajtó a földszintre, a legénység ülőhelyeihez, a baloldali ajtó lépcsőkön fel a karzatra, a tiszti ülőhelyekhez, a jobboldali pedig szintén lépcsőkön fel a vetítőgép fülkéjébe vezet. A földszintről a keleti, hosszú oldalfalon át még egy vészkijáró vezet a szabadba. A földszintet a legénységi ülőhelyek foglalják el, továbbá a nyugati hosszú oldalfal mellett két nagy téglakályha, a terem fenekén pedig egy zongora áll, fölötte a déli zárófalon a nagy, kifeszített vászon. A karzaton, a főbejáró fölött kb. 25-30 tiszti ülőhely van. A termet 10-15 izzólámpa világítja meg, s a terem belseje sokkal előkelőbb benyomást tesz, mint bármelyik vidéki mozi. A nagyenyedi akár elbujhatik mellette. Naponkint három előadást tartanak, d. u. 3-5, 5-7, 7-9 órák között, a műsor pedig 3-4 naponkint változik, s szünet nélkül eltart 1 ½ óráig. A filmek oly élesek, a vetítőgép oly kitünő, hogy a Hinterlandban csak a kolozsvári Színközmozgóban láttam még ilyen simán pergő képeket. Az öreggel a d. u. 5 órai előadást választottuk. Az 50-esek trénlegénysége végezve esti menázsát, nagy tömegekben tódult a mozi felé. Jegyeinkért 1-1 koronát fizettünk a kasszánál álló káplárnak (bakák 20, altisztek 40 fillért fizetnek) s felmentünk a „páholyba”, azaz a tiszti karzatra. Egy Zugsfűhrer, ki mint később tapasztaltam, a mozi zongoristája, helyeinkre kalauzolt, egy baka pedig letépte jegyeinkről a szelvényt. Minden ugy megy itt, mint a Hinterlandban, csak épen hogy a személyzet és a publikum is csupa katona. A tisztikart ötön képviseltük, egy trénhadnagy, két 59-es zászlós és mi ketten. A terem rövidesen megtelt 50-es bakákkal, s folyt az áldott magyar beszéd nagyhangon. Lőrincczet figyelmeztettem, hogy jó lesz a zamatos magyarnyelvű kritikákat csendesen megkoczkáztatni, mert a publikum minden szavunkat megérti. Az első képsorozat varsói felvételeket mutatott be, majd Brody kövezetett. Ezután egy igen-igen érdekes mozgó térképet vetítettek az 1914-beli első offenzívánkról az oroszok ellen, az északi haderő felvonulásáról, a kraszniki és komarovi ütközetekről, az orosz jobbszárnyat fenyegető bekerítő mozdulatokról (Auffenberg) az orosz centrum előretöréséről, a lembergi prezemyslanyi ütközetekről egész a San mögé való visszavonulásig. Ez oly pompás, oly lebilincselő volt, hogy órákon át tudtam volna élvezni, s csak most értettem meg igazán, hogy mi volt az az óriási baklövés, ami miatt első offenzívánk futással végződött. Különösön figyeltem a tiroli hadtest kétségbeesett mentő mozdulatait, de bizony csekély erő volt az az orosz tömegekkel szemben. A Zugsfűhrer ez alatt a zongorán német katonadalokat játszott. Ezután humoros jött „Maxi házasságának akadályai”, majd egy Sherlock Holmes darab, utána valami apróság, végül pedig egy pompás léhaság. Élveztem az öreg Lőrinczet is, ki valahányszor egy-egy szép nő megjelent a vásznon, mindannyiszor felsohajtott, mikor pedig a darab hősnője pompás fürdőtoalettben jelent meg, s a vízbe ugorva lubiczkolni kedzett, az öreg fennhangon hümmögött és sohajtozott. Egy pompás csóknál én sem tudtam megállani, hogy nagyot ne czuppantsak, amit persze az alsóparlament stentori röhögése kísért. Az egész előadás alatt az a hangulatom volt, mint mikor medikus koromban a kolozsvári moziban ültem. Csak mikor kijöttünk, s megláttam a moziépület feliratát „Kino Campomolon”, eszméltem reá, hogy fene egye, hiszen a fronton vagyunk. Lőrincczel megállapodtunk abban, hogy minden uj műsort megnézünk.” (Berde XIX.)

Berde Károly számára nagyon fontos volt, hogy ahol járt, ott megtekintse a nevezetességeket, különösen a természeti szépségek, a hegyek vonzották. Gyakran tartalmaznak a naplók néprajzi, történelmi ismereteket az adott környékről. A hadi események csillapodásával, amikor lehetséges, megmászta a nevezetes hegyeket, szép csúcsokat. Akár az életet is veszélybe sodorja egy-egy jelentősebb hegycsúcs megmászásával, hogy aztán gyermeki rácsodálkozással örüljön a szép kilátásnak, a hegyek fenséges látványának. Ez a „háborús turizmus” már Galíciában is megjelenik Berde szabad óráiban, napjaiban. De Galícia sáros, piszkos és a nagy hegyek hiányoznak, úgyhogy a hegymászás és az igazi természeti szépségek Dél-Tirolban várnak rá. A természet szépsége képes arra, hogy kiragadja a háború poklából akár pár pillanatra is: „A nap akkor bukott le a Toraro gerincze mögé, mikor a major elött állottam. Délután 5 óra volt. Nyugaton minden a szürkeségbe veszett, annál szebbek voltak keleten a hóborította, rózsaszínben pompázó Campolongo, de különösön a Mt. Meletta oldalai. Mennyi ujat, s mennyi szépet nyujtanak nekem napról napra ezek a szép hegyek. A magashegység, a tenger, a tudomány és a zene váltják ki bennem a legszebb, legtisztább s a legboldogítóbb érzelmeket.” (Berde XVI.)

1916. október 30-án  tisztiszolgájával megmászta a Valbona csúcsát: „Fehér, havas fejével egész délelőtt integetett le hozzánk a völgybe, ugy, hogy végtelen kedvet kaptam reá felmászni. ½ 1-kor indultunk el Ferdinánddal, Baiti Montin keresztül elérve a Campomolon műutat, azon haladtunk egész a Valbona csúcsa alá. Egy óra alatt a Passo della Venánál voltunk, hol elértük a hóhatárt. A napfényes oldalakon olvadó hó, locs-pocs között haladtunk, árnyékban azonban keménnyé volt fagyva minden. Junius 16-ikán haladtam utoljára azon az uton, melyre a P. d. Venánál most ujból reáléptünk, nyugat felé tartva, egyelőre a Campomolon irányában. A pánczélerőd alá érve már mindent mindenütt vastag hó borított. A napfény itt vakítóvá vált. Egy öszvéruton kapaszkodtunk aztán tovább a Valbona felé, a Campomolon erőd összelőtt, felrobbantott kaszárnyái és raktárai között. Sikerült is aztán rövidesen eltévednünk, s ½ 3 órakor azon vettem észre magam, hogy a Valbona és Torato csucsok között akaratom ellenére a szép Campoluzzo völgybe jutottam. Pár pillanatig meglepett a nyeregből nyíló kilátás a Brenta-Adanello-Ortlergruppe felé, melyek vakító fehéren pompáztak, s minden csúcs éles konturral tisztán látszott, aztán visszafordultam, s megkerestem a Valbonára vezető gyalogösvényt a hegy északi oldalán. Méteres hó borít itt mindent, melyből a gyalogfenyő bokroknak csak a csúcsaik látszanak ki. A hó száraz, porzik, ropog a bakancsom alatt. […]Pár percz még, aztán felértem a hegy csucsára. Ez a legmagasabb pont, ahol eddig életemben voltam. 1961 méter a tenger felett. Nem sok, de sajnos, magasabbra még sohasem volt alkalmam feljutni. Az idő nagyon kedvezett, sehol köd, sehol felhő a közelben, csak a távoli Dolomitok csucsain. A kilátás reményen felüli volt. Köröskörül mindenütt havas hegyórisáok, csak a Cengio és Priafora között lehetett egy szakaszon a velenczei síkságot belátni, két ezüst szalaggal, a közelebbi Asticoval s a sokkal távolabbi Brentával. Végül a tengerpart közelében ködbe veszett, a tengerrel ismét pechem volt, pára takarta a környékét, csak Paduáig láthattam el. Kárpótoltak azonban az Alpok.” (Berde XVI.)

A hétköznapok sorát néha megszakítja egy-egy jelentős esemény, például neves személyiségek látogatása, kitüntetések osztása, ünnepségek. A nagyhírű tábornokokkal, a trónörökössel, vagy patronáló nagyasszonyokkal való találkozás mindig lélekemelő pillanat. Berde Károly több ízben is találkozott Károly trónörökössel, a későbbi IV. Károly királlyal. Az 1916. május 23-ai látogatást így örökíti meg naplójában: „Amint ma délelőtt itt ültem az ut közelében a sziklákon, nagy hurrázást hallottam az erdő felől, meg egy autónak a pöfékelését. Mindjárt gondoltam, hogy a trónörökös van itt, kimentem tehát az ut szélére. Tényleg ő jött zászlós autóján. Az ut azonban szűk, a forgalom meg nagy, az autó elakadt. Német, magyar és oláh bíztatások és káromkodások igyekeztek a forgalmat helyreállítani, míg a fenség autója állott az ut szélén és várt. A fenség kiszállt az autóból, levetette a köpenyét, s felült az auto sárhányójára. Az 50-esek ezalatt a front elött zsákmányolt olasz marhákat és disznókat terelgettek el a főherczegi auto mellett. Mi tisztek az ut szélén csoportba állottunk, majd mikor az auto ujból megindulva hozzánk ért, frontot csináltunk, szalutáltunk és hurráztunk. Az auto erre megállott, a trónörökös pedig beszédbe elegyedett velünk. Megdícsért az elmult napok sikeréért, majd a Verpflegungról érdeklődött, s megkérdezte, hogy olasz élelmiszereket, raktárakat zsákmányoltunk-é? Egy 14-es hadnagy referált a rossz olasz huskonzervekről, Kiss Lajos a Campolonban zsákmányolt olasz kenyeret dícsérte meg, én pedig ennyivel járultam hozzá a diskurzushoz: „Der Italienische Zwiback ist sehr gut, Hoheit, besser ist es, als unser.” Mosolygott hozzá, aztán tovább száguldott. A hegyek köröskörül visszhangoznak a hurrázástól a merre megy, most ép az 50-eseknél van a tulsó völgyben, ide hallatszik amint a banda a Gotterhaltét fúja. A fenség igen jó színben van, roppant fürge, mozgékony és jókedvű. Ugy látszik, hogy e látogatásával a csapatainak akarja megköszönni a dicsőséget, amit neki kivívtunk.” (Berde XI.)

Az előléptetéseket, kitüntetéseket mindig nagyobb baráti körben ünneplik, általában nagy ivászatokkal. A születésnapok inkább a szűkebb barátokkal megült meghittebb vacsorák. Az év nagy egyházi ünnepei közül mindig kiemelkedik a karácsony és a húsvét. Különösen a karácsony ünneplését igyekezett Berde is emlékezetessé tenni. Már hetekkel korábban készülődik a dekoráció, karácsonyfadíszek beszerzésével, törekedett arra, hogy minden barátja és beosztottja részére valamilyen apróbb ajándékkal és különlegesebb élelmiszerrel kedveskedjen. Berde három frontkarácsonyt tölt el a világháború alatt a távol otthonától. 1915 karácsonyát Oderadyban töltötte embereivel: „Karácsonyfánk, bár napokon át készítettük, csak az utolsó perczekben készült el […] A karácsonyfa e srapnellhüvelybe a deckungok deszkahasadékainak betömésére faszolt finom gyaluforgács segítségével van beerősítve, feszesen kitömve ezzel a hüvelyfal és a fatörzs közötti üreg. Papírlánczok czéljaira már hetek óta gyűjtöttem a színes papírokat, még Chorlupyban is próbálkoztam Theiléknál e czélból, de eredmény nélkül. Igy aztán beértem a következőkkel: a fehér színt szolgáltatta a Meldeblockom, a kéket a Meldeblock kopírozópapírja, a vöröset a norvég szardíniák papírborítékja, a rózsaszínt a terpentines üvegem papírborítékja, a zöldet és feketét a cigarettapapírok borítékjai, az aranyat pedig a Keuléktól kapott orosz szentkép aranyos papírkerete. Ezekből gyártottuk a két vastag papírlánczot, míg a két vékonyat tisztán csak cigarettapapírból, csak piros-fehér-zöld színekben. A fa tetejére a Bethlehemi csillag gyanánt a sapkám ezüstös gyopárja került, a Deutsche-Oesterreichische Alpenverein hivatalos jelvénye. A gyopár alatt a főágon a német fekete-fehér-piros, a legfelső négy mellékágon pedig az első helyen a magyar piros-fehér-zöld, a török vörös, fehér, félholddal és csillaggal, a bolgár vörös-zöld-fehér, s az osztrák fekete-sárga zászlók állanak, kissé meghajtva. E zászlók készítése volt a legnehezebb feladat, megfelelő színes anyagok hiánya miatt. A háboruban azonban semmi sem lehetetlen, anyagban pedig nem válogathattunk, a dolgot tehát így ütöttük nyélbe. A német zászlónál, mely oly nagy, mint a másik egyforma nagyságú négy együttvéve, az alap fehér vászon, még tavaly, Krakóban vásárolt vöröskeresztes fehér karszalagom anyagából, s erre van reáragasztva a fekete csík, a Chlodwég fekete harisnyája szárából kivágva, a vörös csík pedig a fent jelzett karszalag vöröskeresztjéből, négy darabból összetákolva. A török zászló is e keresztből telt ki, Lajoska ragasztott reá egy művészies félholdat és csillagot fehér papírból. A másik három zászló alapja fehér papír, erre vannak ragasztva a különféle színek, éspedig a vörös a már említett vöröskeresztből, a zöld a Dubay Taktisches Handbuchjának zöld papírjaiból, a fekete a Lajos harisnyájából, a sárga pedig a Lajoska még reménybeli kadettdisztinkciójának sárga selyemszálaiból telt ki, mely szálakat nagy kínnal ragasztottam fel csoportonkint, kötegenkint az enyves papíralapra. Minden zászlónak vékony, barnássárga tölgyfanyele van. A csillogó tárgyakat revolverem kilövetlen 12 darab sárgaréz-ólom tölténye képviselik, cérnára akasztva. Ezek eleinte aggodalmat okozta nekünk, mert féltünk, hogy a gyertyalángok miatt expoldálni fognak, de megnyugtatott a gondolat, hogy a fa ugyis hadi karácsonyfa, így szabad neki lőnie, továbbá ha explodál, akkor sem tud megölni, legjobb esetben Tausendguldenschusst okoz, legrosszabb esetben egyik szemünket kiveri, s így hazajuttat a Hinterlandba. Ugyancsak csillognak a még juliusban Salzburgban Rajsiglnél vásárolt apró csokoládékoczkák is, melyeket Lajoska burkolt be nagy ügyszeretettel az eredeti nagy csokoládétábla ezüstpapírjába. Az aranyhajszálak sem hiányoznak, melyeket a Lajos már említett reménybeli kadettdisztinkciójának egy darabkájából fejtettünk ki. A selyem czukor imitációkat ugy készítettem, hogy a Rajsigl féle csokoládékoczkákat kettévágva, egy egy fél koczkát becsomagoltam egy rózsaszínű postautalvány (Az Uj Időkben találtam) sárga csokoládéburkoló papír, és zöld szívarpapírboríték darabkáiba, minden papírdarabnak két szélét forgácsszerűen bevagdosva és felkunkorítva […]Az előkészületek után megigazítottam a toalettemet, felvettem a bluzomat és kamásliimat, meggyujtottuk a gyertyákat, kifujtuk a lámpát, behívtuk Ferdinándot, s egymásnak boldog karácsonyt kívánva átadtam Lajosnak és Ferdinándnak ajándékaikat. Majd behívattam a patrujt, Stallinger vezetése alatt bejöttek, boldog ünnepeket kívánva felsorakoztak a szobában, átvették ajándékaikat, s azután felszólítottam őket, hogy aki akar, az eljöhet ma éjfélkor velem a dernoi erdőbe éjféli misére. Miután mindenikkel lekezelve eltávoztak, s ketten maradtunk Lajoskával, felültünk a priccsre, a karácsonyfával szembe, s a gyertyák lángjába bámulva nekiérzékenyedve fujtuk el a „Szívünk vígsággal ma betölt”, „Krisztus urunknak áldott születésén” dicséreteket, a 90-ik zsoltárt, „Mennyből az angyal”-t a „Jámbor pásztorok”-at stb. Nem néztünk egymás szemébe, nem szóltunk egymáshoz. Nem tudom, hogy ő mire gondolt, de láttam, hogy sem nem a pulmonalis második hangján, sem nem a Dientsreglamán jár az esze. Én az otthoniakra gondoltam, s aztán hálát adtam az Istennek, hogy megértem itt a táborban a karácsonyt, épen, egészségesen és jókedvvel, hogy szép az idő, hogy a panye nem szemtelenkedit, s hogy mind a tizenhat gyermekemet meg tudtam valamivel ajándékozni. Ezek voltak a legszebb, legmeghatóbb perczeink, kimondhatatlanul boldog voltam, csak az sajnáltam, hogy az otthoniak nem láthatnak ebben a perczben, nem láthatják, hogy milyen boldogok és megelégedettek vagyunk. Ők bizonyára sajnálnak bennünket, pedig igazán nem vagyunk sajnálatraméltók. Sőt büszke és boldog vagyok, hogy ilyen időben itt értem meg a karácsonyt orosz földön, az orosz ágyuk torka előtt.” (Berde VII.)

14. kép Berde Károly X. naplófüzete (1916. 13. 18 – 1916. 04. 28.)

Berde Károly naplóiban sokszor ír barátairól, családjáról. Édesapja halálának évfordulóján mindig írt pár sort emlékezés gyanánt. Édesanyja és testvérei sorsa, valamint a velük folytatott levelezésre való utalás is gyakran felbukkan a naplókban.

Berde Károly 23 éves, amikor a frontra került, életkorából adódóan is fontos helyet foglalnak el a napló lapjain a nőkkel, a párkapcsolattal kapcsolatos elmélkedések. Az első években mereven elzárkózik attól, hogy komolyabb kapcsolata legyen, mivel felelőtlenségnek tartja, hogy katonaként, folyamatos életveszélyben élve bárkit is magához kössön. Szerinte mind a választott lány, mind saját maga szempontjából könnyelmű és sok nehézséget okozó döntés lenne ez. Természetesen azonban nem érzéketlen a női nem iránt. A számára kedves nőismerősökről többször megemlékezik a naplók soraiban, néhányukkal levelezést folytat és ártatlan flörtök is előfordulnak a neki tetsző lányokkal. Az utazások, vonulások során látott helyi lányok közül is mindig megemlékezik a szépnek talált hölgyekről. Intim kapcsolatról nem tudósít naplóiban, valószínűleg az lehetett az ok, hogy az otthoniak is olvasták a hazaküldött naplófüzeteket. Katonatársai viszonyairól, futó kapcsolatairól, ha nem is túl részletezően, de megemlékezik.

A katonai bordélyházakat, mint bőr- és nemikórtannal foglalkozó orvos helyesli, hiszen ott ellenőrzihetőbb körülmények között működnek ezen intézmények. Berde saját csapatánál is tapasztalt egy gonorrheajárványt, amelynek megállítása igen nehéznek bizonyult. A lucki katonai bordélyház megtekintésére induló kollégájának is helyeslését fejezi ki: „Azt hiszem, hogy Luckban nem felejti el megnézni a K.u.K. Hurenhaust sem, mely miatt mult este itt nagy vitám volt. Dubay és Grabher erkölcsi szempontokból nagyon kifogásolták az intézmény felállítását, én mint bőrgyógyász viszont nagyon helyeseltem az Etappenstationskommandó intézkedését. Humoros ugyan, hogy az élén egy tűzérfőhadnagy áll, de szívesen elmenne oda főorvosnak akármelyikünk, s valószínűleg azok legszívesebben, akik annyira erkölcstelennek találják. Dubay bizonyára. Én magam is nagyon kíváncsi vagyok reá, mert katonai bordélyházról még sohasem hallottam. Ha pedig bemegyek Luckba, akkor Dubayt is magammal viszem, kíváncsi vagyok reá…” (Berde VI.)

 Természetesen 4 év nagyon sok idő, a kezdeti idegenkedés az elköteleződéstől az évek előrehaladtával egyre csökken. 1918-ban megnősül, a nagyenyedi Jeney Erzsébetet veszi feleségül, akit pár hónapra ki is tud juttatni aueri állomáshelyére. Berde Károly naplójában leírja az esküvő, majd a tiroli nászút és a friss házasok berendezkedésének eseményeit: „Ismét Auerben, hova 14-ikén este érkeztem meg feleségemmel a nászutról. Esküvőnket terveink szerint sikerült május 1-én megtartanunk, s ma már mint háromhetes boldog házaspár mi vagyunk Auer szenzációja. […] Igaza van Hptm. Fantának, mikor azt mondja, hogy a szolgálat érdekében jobb, ha a tisztek feleségei nem tartózkodnak férjük mellett az Etappében. Be kell ismernem magamnak is ezt az igazságot, bár ennek dacára én sem, mint Fanta sem, sietek hazaküldeni a feleségemet. Tény azonban, hogy amióta Erzsikével vagyok itt, többet áll az eszem rajta, mint a Diensten, de hát csodálkozhatik-e valaki ezen egy négyhetes férjnél? Azért a Dienst is megy, azaz eldöczög valahogy.” (Berde XVII.)

Egy irodalomtörténeti érdekesség is színesíti Berde Károly naplóját. A háború előtt, még egyetemista korában ő is udvarolgatott Boncza Bertának, Csinszkának, akit Berde Tukának hív naplóiban. 1914-ben, amikor Berde hazautazik szigorlatozni találkoznak a csucsai

  

15. kép Berde Károly és Jeney Erzsébet esküvői fényképe (1918. május) (A fotó Szentesi András ajándéka)

állomáson: „Szürkületkor érkeztünk Csucsára. Miklósnénak, kinek nagyon tetszettek már előzőleg is a vasút menti villák, kilátásba helyeztem, hogy nemcsokára megláthatja a legszebbiket. A Boncza kastélyra gondoltam. Az állomás televolt „népekkel”. Én leszálltam körülnézni, hátha valaki ismerőst találok. Alig fordultam balra, fehér ruhában egy magas leány karján megpillantottam Tukát. Meglepődtem, s egy pillanatig gondoltoztam, hogy vajjon megszólítsam-é? Hamarosan igenre határoztam magam, odamentem, s köszöntem. Első pillanatban nem ismert meg, a másodikban felkiáltott: Maga az? Persze, hogy én! A barátnőjének mint dr. mutatkoztam be, közben odajött Matos S. is, s nekik előadtam, hogy voltam már fenn, ott rémes dolgok folynak, s most szabadságot kaptam diplomaügyben hazamenni. Aztán elbeszélgettünk mindenféléről. Előadta, mint nagy ujságot, hogy sikerült neki a „nagy fekete beteg embert” meghódítani, most is őt várja, közelebbről lesz az eljegyzése, még csak valami árvaszéki ügyeket kell elintéznie. Magamról semmit sem szóltam, csak kértem valami emléket tőle. Egyéb nem lévén nála, a hajából kitépett pár szálat, s azt adta át nekem.” (Berde IV.) Erről találkozásról megemlékezett Tabéry Géza is a Két kor küszöbén című művében, melyben idézi Berde Károly levelét az 1914. augusztus 27-ei csucsai állomáson Adyt váró Csinszkáról. Berde ezen levélben megjegyzi, hogy ekkor szorított utoljára kezet Tukával, bár próbálta sorsának alakulását nyomon követni. (Tabéry 1970. 251-252.)

Azonban Berde Károly naplójában még szó esik egy kapcsolatfelvételről Tukával. 1915 májusában Tuka értesíti házasságáról: „Tuka férjhezment Adyhoz, a napokban jött meg köszönő levele gratulációmra. Elteszem, mert hátha még irodalomtörténeti emlék lesz.” (Berde III.) Sajnos a Berdének ajándékozott hajszálak és a Tukával folytatott levelezés elkallódott, hol létéről semmit sem tudunk.

Berde Károly naplói kiemelkedően értékes dokumentumai az első világháború időszakának. Értékét emeli, hogy folyamatosan, a történésekkel szinte egy időben születnek meg a bejegyzések, még szélsőséges körülmények között sem szünetelt a naplók írása. A naplók stílusa és nyelvezete egységes, a szerző tudatosan törekedett arra, hogy írása viszonylag magas színvonalú legyen a mostoha körülmények ellenére is. Néha vázlatokat is írt (a betegnaplók füzeteiben található néhány), hogy a naplóba lejegyzendő események közül semmi se maradjon ki. A fenti szemelvényekből is látható, hogy a naplók számtalan témakört járnak körül, melyekhez háború éveinek múlásával újabb és újabb adalékok kapcsolódnak. A napló „szereplői” beazonosíthatóak, többekről fotóval is rendelkezünk, így a kutatások köre még tágítható az ő életük, tevékenységük jobb megismerésével is.

Irodalom

Benke, J.: Az Erzsébet Tudományegyetem rektorai és dékánjai. Pécs, POTE, 1998. 34-36.

Berde, K.: [Hadinaplók] I-XXX. [Kézirat] 1915-1918.

Berde, K.: Dr. Berde Károly életrajzi adatai. Curriculum vitae. [Kézirat] [s.a.]

Bozó, B. P.: Az első világháború járványtörténeti jellegzetességei az Orvosi Hetilap egykorú számai alapján. = Sorsok, frontok, eszmék. Tanulmányok az első világháború 100 évfordulójára. Főszerk.: Majoros, I., Bp., ELTE BTK, 2015. 753-767.

Rancz-Gyárfás, Zs.: Berde Károly életrajza. = Berde, K.: Adatok Nagyenyed szellemi néprajzához az 1870-1920-as évekből. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2005. 7-11.

Szabó, P.: A M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem és irodalmi munkássága. Pécs, Szerző, 1940. 70-75.

Szállási, Á.: Berde Károly (1891-1971). = A múlt magyar orvostörténészei, szerk. Sz. Á., Piliscsaba – Bp., Magyar Tudománytörténeti Intézet, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, 2002.  107-110.

Tabéry, G.: Két kor küszöbén. Bp. Kriterion. 1970.

Képjegyzék

1. kép Berde Károly az Erzsébet Tudományegyetem orvoskari dékánja (Pécsi Egyetemtörténeti Gyűjtemény)

2. kép Berde Károly 1915-ben (A fotó Szentesi András ajándéka)

3. kép Berde Károly III. számú hadinaplója (1915.04.22. - 1915.05.25)

4. kép Berde Károly IV. számú naplófüzete (1915. 06. 03. - 1915. 06. 29.)

5. kép Berde Károly és a bajtársai Oderadyban épített fedezékük előtt (1916) (Berde VI.)

6. kép Berde Károly és katonatársai a vallei segélyhely előtt (1916. 11. 30.) (Berde XVII.)

7. kép A Monte Cimone segélyhely kiépítése 1916-ban (Berde XIII.)

8. kép A Monte Cimonén épített Mária-erőd tervei (1916) (Berde XIII.)

9. kép A Monte Cimonén található segélyhely kiépítése 1917 január elején (Berde XVII.)

10. kép Az 1916-os dél-tiroli offenzíva Berde Károly által rajzolt vázlata (Berde XIV.)

11. kép A Berde Károly által járatott újságok postai etikettcímkéi (Berde X.)

12. kép Postavárás Kiss Lőrinc és Kiss Lajos társaságában (Berde XVII.)

13. kép A Campolon mozi alaprajza (Berde XIX.)

14. kép Berde Károly X. naplófüzete (1916. 13. 18 – 1916. 04. 28.)

15. kép Berde Károly és Jeney Erzsébet esküvői fényképe (1918. május) (A fotó Szentesi András ajándéka)

 

 



[1]Berde Károly családi iratok és ismerősök, családtagok visszaemlékezési alapján összeállított egy hosszabb, gépelt kéziratban fennmaradt életrajzot édesapjáról, Berde Sándor kackói körlelkészről, a nagyenyedi és kolozsvári teológia professzoráról. A kéziratot a Pécsi Tudományegyetem Orvoskari Gyűjteményében őrzik.

[2]A hadinaplók és betegnaplók a Berde-család ajándékaként kerültek a Pécsi Tudományegyetem Orvoskari Gyűjteményébe, ahol a naplókon kívül elhelyezésre került több dokumentum, valamint Berde Károly első világháború során kapott kitüntetései is. A naplók leltári száma: PTE ÁOK OGY D.2004.18.13.1-30., a betegnaplók leltári szám: PTE ÁOK OGY D.2004.18.14.1-2.

[3]1928-ban jelent meg első orvostörténeti tárgyú munkája A magyar királyi Ferenc József Tudományegyetem Bőr és Nemikórtani Tanszékének és Klinikájának félévszázados története 1874-1924. (Szeged, 1924.) címmel.

[4]Ezek egy részét más forrásból sikerült pótolni: Dr. Szentesi András, Berde Károly unokája több fotót adott át, valamint az cs. és kir. 59. sz. gyalogezred online archívumában fellelhetőek azok a hivatásos katonai fényképészek által készített fotók, melyekre Berde Károly gyakran utal a naplókban. Az online archívum elérhetősége: http://www.rainerregiment.at/joomla/index.php