Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat
2017/14           ISSN: 2062-2597
Cím: 200 éve született Irinyi János, a zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufa feltalálója

Title: Mr. János Irinyi, the inventor of the noiseless and non-explosive safety matches was born 200 years ago
[Letöltés]
Szerző(k): Kutasi Csaba
Rovat: Technikatörténeti források
Kötet: 2017/14
DOI: 10.17107/KH.2017.14.222-232
Kulcsszavak:
tűzszerszám; foszfor; mártó gyufa, dörzsgyufa; gyufaszál; gyufafej; dörzsfelület
Keywords:
fire tools; Phosphorus; dip matches, rub-match; matchstick; matches head; friction surface
Abstract:

The Hungarian “gyufa” word itself is based on the mirror translation of the German term “Zündholz”. At the beginning it was called “gyújtófácska” (lighter stick). In the middle of the 19th century the name had partially modified to ”gyújtó” (lighter), but shortly after this the word “gyufa” appeared and it has been in use since then.

 „I am asking for permission to produce a lighter stick that makes no sound during ignition and can be produced without sulfur so it does not smell at all” – these were the words the 19-year-old student of the Polytechnic of Vienna, Mr. János Irinyi used when he wanted to patent his invention.


A kénnel átitatott fenyőfa pálcákat Kínában már a 6. században használták tűzgyújtásra. Európában a 16-18. századig a tűzszerszám az acél-kova-tapló megoldás volt. A kovakő és az acél összeütésével szikrát pattintottak, a keletkező szikrát a taplóban (vagy száraz vászondarabban) felfogva, kis parázs keletkezett, amely egyre jobban felizzott.

1.ábra korabeli tűzszerszám

Ezt követően számos tűzszerszám előállítási kísérlet folyt. A modern gyufa feltalálása a 19. század elejére tehető, amikor számos kísérlet, megfigyelés és több tanulmány eredményeinek összegzése ezt lehetővé tette. Az akkor már száz éve ismert foszfornak, a levegőn és kisebb dörzsölés hatására történő meggyulladása adta az alapötletet, ami manapság is meghatározó szerepű.

Középpontban a foszfor

A foszfort, mint nemfémes szilárd elemet a görög phos (fény) és phoros (hordozó) szavak alapján nevezték el (fényhozó). Külön érdekesség, hogy ez az első elem, melynek ismerjük felfedezőjét (Henning Brandt alkimista, 1669), másrészt először az állati és emberi testnedvben fedezték fel, csak ezután a növény- és az ásványvilágban. A természetben, az apatitokban [Ca5(F(PO4)3] és amorf foszfátkőzetekben fordul elő. Az emberi testben jelentős mennyiségben van jelen, a csontok és a fogak felépüléséhez, az anyagcseréhez, az idegrendszer működéséhez szükséges. A foszfornak több módosulata ismert:

- a fehérfoszfor (sárgafoszfor) viaszhoz hasonló állagú, késsel vágható, zsírokban és olajokban oldható, mérgező, továbbá szobahőmérsékleten is hevesen oxidálódik, ezért oxigéntől elzárva víz alatt kell tartani,

- a vörösfoszfor sötétvörös amorf por, semmiben sem oldható, nem is mérgező; levegőn eltartható, csak magasabb hőmérsékleten gyullad meg,

- a feketefoszfor sötétszürke, fémesen csillogó, a foszfor termodinamikailag legstabilabb módosulata.

2. ábra A foszfor több tipusa

A turini gyertya és a kénezett fapálcika

A gyufa szempontjából is meghatározó szerepű foszfort jóval előbb fedezték fel, olcsó előállítása állati csontok­ból az 1700-as évek végén vált gyakorlattá. A foszfort azonban csak 1779-ben az olasz Louis Peyla próbálta először gyújtó készítésére használni. Kísérleteire alapozva, elképzeléseit tökéletesítve a holland Jan Ingen-Housz természettudós hozta létre a turini gyertyát. Egy zártvégű (beforrasztott) üvegcső aljára foszfort és ként helyeztek, majd beletoltak egy viasszal átitatott pamutfonalat a cső zárt végéig, nyitott végét viasszal légmentesen lezárták a kilógó fonaldarab beágyazásával. Az így kialakított csövecske beforrasztott végét óvatosan felmelegítették, így az ott levő foszfor és kén megolvadt, majd kihűlés után egy göb képződött a pamutfonal belső végén. A használat során, a csőből kihúzott pamutbél foszforos vége a levegőre kerülve lángra lobbant, több-kevesebb sikerrel.

 

3. ábra A turini gyertya

Újabb megoldásként a foszfort jól lezárható üveg- vagy ólomedényben tárolták. Gyújtáshoz kénezett végű kis fapálcikával benyúltak az edénybe, a foszforból keveset kikapartak, majd a pálca preparált végét bőrön vagy posztón végighúzva, az lángra lobbant.

A mártó-gyufa, majd dörzsgyufa

Az újabb fejlődési állomás a mártó-gyufa létrejötte volt, 1805-ben Párisban tűnt fel. A megoldás azon alapult, hogy a káliumklorát (KClO3) a szerves-, és egyéb éghető anyagokat a koncentrált kénsavval reagálva hevesen meggyújtja. Ez a vegyület tömény kénsavban hidrogén-perklorátra (HClO4) és klór-dioxidra (ClO2) bomlik, utóbbi, mint erős oxidálószer biztosítja a „gyúlás”-t. Ennek alapján JeanChancel gyufafejlesztő káliumklorátot, kénvirágot (kénpor) és likopodiumot (kapcsos korpafű spórája) és arabgumi (ragasztó-, sűrítőszer) oldatot tartalmazó keverékből készített bevonattal (fejjel) látta el a kis fapálcikákat, amelyekhez kis üvegecskében koncentrált kénsavat mellékelt. Az így kialakított pálcika fejét kénsavba mártva, létrejött a láng.

4. ábra a mártó-gyufa

A kénsav nemcsak maró hatása miatt volt veszélyes, hanem nehézkessé is tette a tűzgyújtást. Ugyan voltak törekvések a kénsav káros hatásainak csökkentésére (pl. a savat tároló üvegcsét azbeszttel kitöltötték), azonban így sem lett veszélytelen a megoldás. Ennek kiváltására 1815-ben Franz Paul Tillmetz müncheni gyógyszerész létrehozta az első dörzsgyufát, ami szintén káliumklorátos keveréken alapult. (Újabb kutatások figyelembe vételével, a foszfort 1825-benJohn Thomas Cooperangol vegyész használta először a dörzsgyufa létre hozására.) Tillmetznél sokkal későbben, 1827-ben, az angol John Walker szintén létrehozott egy dörzsgyufát, ezért az angolok őt tartják a feltalálónak. Ő Robert Boyle 1680-as kísérleteire alapozva alakította ki a gyufafej anyagát, antimon-szulfidból és kálium-klorátból keverve, amit természetes-gumi és keményítő elegyével lehetett felvinni a gyufaszálra. Ennek a dörzsgyufának a szabadalmi jogait Samuel Jones vette meg, és lucifer néven hozta forgalomba.

5. ábra A lucifer dörzsgyufa

John Walker újabb megoldásában a kénezett végű fára felvitt gyújtófej káliumklorátot, ként és arabgumit, e-mellett plusz adalékként dörzsölésre könnyen felrobbanó durranóhiganyt is tartalmazott. A durranóhigany [higany(II)-fulminát, Hg(CNO)2, a fulminsav (ciánsav izomerje) higanysója] nemcsak drága volt, hanem veszélyes is. Ezért a durranóhigany helyett Samuel Jones antimonittal (Sb2S3) végzett kísérleteket, és egy ilyen gyújtóelegyet szabadalmaztatott 1832-ben. A gyújtófej elkészítéséhez a kálium-klorátot antimon-szulfiddal (Sb2S3) és kénnel keverte. Dörzsölés hatására hő fejlődik, oxigén szabadul fel a kálium-klorátból. A keletkező oxigén begyújtja a ként és az antimon-szulfidot.

A dörzsgyufa - a mártó gyufánál - tökéletesebb gyújtóeszköznek bizonyult, azonban hátránya volt, hogy veszélyes robbanó anyagot hordozott és lángra lobbanása is robbanás során ment végbe. A francia Charles Sauria fehérfoszfort adagolva javította a gyulladó elegyet, amely könnyebben és minimális szaghatással gyulladt. Ez azonban hátrányos megoldás volt azért, mert a gyufaszálakat levegőtől elzártan kellett tartani, miután a mérgező fehérfoszfor könnyen meggyulladt. Közben Németországban többen - egymástól függetlenül -könnyen gyulladó gyufákat fejlesztettek, amelyek feje oldott arabgumiban eldörzsölt foszfort, kálium-klorátot és ként tartalmazott. Az ezzel a módszerrel gyártó kisüzemek ugyanakkor életképtelenek voltak, miután a Jakob Friedrich Kammereráltal 1832-ben alapított foszforos-gyufagyár termékei népszerűbbeknek bizonyultak. Innen ered, hogy a németek sokáig Kammerert tartották a foszforos gyufa feltalálójának.

Hazánkban az első dörzsgyufagyárat 1834-ben Zucker László alapította. A zajtalan és robbanásmentes gyufa feltalálása honfitársunknak, Irinyi Jánosnak köszönhető, aki 1836-ban rájött a megoldásra. Az erdélyi származású professzorának, Meissner Pálnak sikertelen kísérlete (ként ólom-dioxiddal összedörzsölve elmaradt a gyulladás) megnyitotta számára a megoldást a zaj nélküli gyufa előállítására („ha kén helyett foszfort vett volna, az már rég égne” – mondta Irinyi). Ő a klórsavas-kálit (KClO3 - kálium-klorát) ólom-szuperoxiddal (PbO2) helyettesítette. A forró vízben megolvasztott és rázással granulált foszfort kihűlés után ólom-szuperoxiddal és arabgumival egyesítette, az így kapott masszába kénezett végű fapálcikákat mártott.

6. ábra Irinyi János

A már kényelmesen használható, rendkívül gyorsan népszerű gyufa még mindig erősen mérgező fehér (sárga) foszfort tartalmazott. A gyufagyártásban közreműködő munkások súlyos foszformérgezést kaptak, a foszfor-nekrozis (sárgafoszfor miatt bekövetkező szövet sejthalál) betegség – és az ezzel végrehajtott öngyilkosságok miatt - a legtöbb országban betiltották a foszforos gyufát. Egyébként Irinyi találmányát és a gyártási jogokat Rómer István bécsi gyógyszerész vásárolta meg, aki az Irinyi-féle biztonsági gyufa gyártásán nagy vagyonra tett szert, míg Irinyi szegénységben hunyt el. Az Irinyi-féle gyufából mindössze két szálat őriznek, egyet Pesten, a másikat Veszprémben (29 mm hosszúságúak, 3 mm-es átmérővel rendelkeznek, végükön kb. 5 mm-es fejjel). 1845-ben Anton von Schrötter osztrák kémikus már felfedezte a vörösfoszfort, így később lehetőség nyílt a veszélyes fehérfoszfor lecserélésére.

A biztonsági dörzsgyufánál a vörös foszfor nem a gyufafejre, hanem a dörzs­felületre került. A gyújtófejen főleg káliumklorátot, kénvirágot rögzítettek arabgumi segítségével. A dörzsfelület vörös foszfort és antimonszul­fidot tartalmazott. Pasch Gustav Eriksvéd egyetemi tanár szabadalma volt az első, ezért nevezték svéd gyufának. Ennek alapján, némi tökéletesítés után 1845-ben a Lundström testvérek Jönköpingben kezdték el a „biztonsági gyújtó” gyártását. Az 1860-as évek­ben már világszerte elterjedt a svéd gyufa használata. Ennek hatására sorra olyan gyufagyártási eljárások kerültek előtérbe, amelyeknél a sárga-foszfort végül a vörösfoszforral helyettesítették. Az eredeti svéd gyufában jelenlevő kálium-klorát veszélyes volt, a 20. századra felváltotta a kálium-dikromát, valamint az ólom-dioxid.

 

7. ábra A gyulladó gyufa

A gyufaszál

Négyszög vagy kör keresztmetszetű, főleg puhafából (lucfenyő, nyár, fűz), ritkábban bükkfából készül a gyufaszál. Az után-izzás elkerülésére a gyufaszálat nátrium- vagy ammónium-foszfáttal, vízüveggel kezelik, végül parafinnal vonják be. A modern gyufa feje oxidálószert (ólom-oxid, kálium-dikromát stb.), antimon-szulfidot (Sb2S3), üvegport, színezéket tartalmaz kötőanyagba ágyazva. Az így kialakított gyufa feje olyan - a doboz oldalán kialakított - dörzsfelületen lobban lángra, amely vörösfoszfort, barnakövet (mangán-dioxid; MnO2), őrölt üveget foglal magában, kötőanyaggal rögzítve. A dörzsölés hatására a gőzzé alakult vörösfoszfor gyújtja be az oxidálószert a gyufafejben, az égés átterjed a fa gyújtószálra, amely a láng hordozója.

8. ábra A dörzsgyufa

Az örök- és mindenen gyulladó gyufa

1931-ben Ferdinand Ringer Bécsben bejelentett szabadalma sokszor meggyújtható gyufáról szólt. A szokásos, klorátos gyújtóelegyhez égés közben nitrogént fejlesztő (égést lassító, pl. metaldehid) vegyületet kevert. Az állítólag hatszázszor is meggyújtható gyufa - amely kevés példányban Magyarországra is eljutott – az első forgalmazás után eltűnt. A sikertelenséghez hozzájárult részben az, hogy gyufagyáraknak nem állt érdekében az örökgyufa nagyüzemi termelése, másrészt működőképességgel is bajok voltak. A keletkező égéstermékek és a metaldehid gyors elillanása miatt, pár nap múlva az örökgyufa egyszer használatossá vált. 1934-ben Földi Zoltán és Király Rudolf szintén szabadalmaztattak egy örökgyufát, az is feledésbe ment. 

Létezik a mindenen gyulladó gyufa (a gyufafej tartalmazza a dörzsfelület összetevőit is), amely bármelyin kemény felületen tűzre kap. Az ilyen gyufához Henri Sevene és Emile David Cahen (francia vegyészek) kifejlesztettek egy speciális, nem mérgező foszfor-szulfid változatot (foszfor-szeszkviszulfid, P4S3), ez a vörösfoszfornál jóval könnyebben, robbanás nélkül lobban lángra, továbbá nem volt szükség a speciálisan kialakított dörzsfelületre a meggyújtásához. 1898-ban szabadalmaztatták a mindenen gyulladó gyufát, amely csak az Amerikai Egyesült Államokban lett sikeres.

A hazai gyufagyárak

A magyarországi első dörzsgyufagyár 1834-i alapítása után több üzem jött létre. A győri (1852), az eszéki (1856), a szegedi (1858), a bajai (1859), a szombathelyi (1869), a kiskunfélegyházi (1877), a budafoki (1894) és a kecskeméti (1909) gyufagyárakkal bővült a hazai gyártó kapacitás. További üzemek alapításával 1910-ig összesen huszonkettő működött az országban. Az első világháború után ezek döntő része bezárt, így a budafoki, kecskeméti és szegedi gyufagyárak fedezték a hazai gyufaszükségletet. Érdekesség, hogy a Szegedi Gyufagyár az 1970-es években a Magyar Optikai Művek (MOM) kooperációs partnere volt (a hemoglobinmérőkhöz a téphető, eldobható gyufák módszerével állította elő az ún. hemolizáló pálcát).

A hazai gyufagyártás két gyárát 1993-ban vásárolták meg a svédek. A Swedish Match hazai vállalata Budafokon három, Szegeden négy folyamatos gépsort működtetett. Az új tulajdonos jelentős beruházást nem hajtott végre, mégis sikeresnek tűnt, azonban az 1990-es évek közepére - különös tekintettel az olcsóbb, de rossz minőségű orosz és török gyufa behozatalra - lehetetlenné vált a svéd cég mindkét magyar gyárának a fenntartása. 1998-ban a kapacitás kihasználatlansága miatt bezárták a budafoki gyárat. A szegedi gyár jelenleg a német érdekeltségű Europe Match GmbH Magyarországi Fióktelepeként termel.

9. ábra A szegedi gyufagyár

Irinyi János (1817-1895)

10. ábra Irinyi szobra

Régi református nemesi családba született, iskoláit Nagyváradon és Debrecenben végezte. Már 19 éves korában a bécsi műegyetemen tanult kémiát, majd Berlinben híres kémikusokkal került kapcsolatba. 1838-ban megírta első tudományos értekezését, amely a kémia elméleti kérdéseivel, továbbá a savelmélettel foglalkozott. Rövid berlini időszakot követően Hochenheimben gazdasági ismereteket tanult, hogy a hazai földművelés korszerűsítésben segíthessen.

1836-ban sikerült kifejlesztenie a zaj- és robbanásmentes gyufát, miután a kálium-klorátot ólom-szuperoxiddal helyettesítette. Találmányát kis díjazásért eladta.

1839-ben jött vissza Magyarországra, sorra jelentek meg tanulmányai. A kémiai affinitásról készített értekezést, a sziksóval és annak előállításával foglalkozott, a szikes talajok javítására is kitérve. Itthon felismerte, hogy tanárként, nincs esélye tanszékhez jutni, így Budapesten gyújtógyárat hozott létre. Az üzem fellendült és naponta félmillió gyufát állított elő. Sajnos vetélytársai kikezdték, a zajtalanul gyulladó foszforos gyufa felfedezője kénytelen volt gyárát eladni. 1840-ben újabb értekezéseivel jelent meg, „A vegyaránytan”, ill. „A vegyrendszerről” címmel. 1842-ben megjelent „A vegytan. mint vezércsillag a történettudományban” című cikke, 1847-ben pedig „A vegytan elemei ” című dolgozatával hívta fel a figyelmet a kémia alaptételeire.

Az egyik legtehetségesebb magyar kémikusnak Bugát Pállal és Nendtvich Károllyal együtt nagy szerepe volt magyar kémiai szaknyelv kialakításában. A. L. Lavoisier szellemében fejlődő új kémiát elsajátítva, Bécsben szembeszállt a nagyhírű Winterl Jakabbal, aki Lavoisier kísérleteit meddőnek és elméleteit tarthatatlannak tartotta. Winterl tekintélyét az általa alapított józsefvárosi botanikus kert és Tessedik Sámuel barátsága alapozta meg, így ez nem kémiai természetű alapokon nyugodott. Bécs után Berlinben tevékenykedett, itt a szabadabb eszmék, igazabb elméletek harcosai közelébe került. Laboratóriuma - amire annyira vágyott - sohasem lett, mert „a tudományos világ oly kis körű volt, hogy egy emberi élet fáradalmait, áldozatokkal szerzett tanulmányait csak becsülni tudta, jutalmazni nem”.

   1847-től vértesi birtokán gazdálkodott, a talajt hamuval és mészsóval műtrágyázta.

1849-ben a Kossuth-kormány a nagyváradi lőpor- és ágyúöntöde vezetésével bízta meg. Már korábban bekapcsolódott a forradalmi mozgalmakba, állítólag a híres 12 pont szövegezése is hozzá fűződik. A szabadságharc bukása után börtönbe került, kiszabadulása után újra Vértesre ment gazdálkodni. A szabadságharc bukása nagyon megviselte, a továbbiakban semmit sem publikált. Az általa kitalált mezőgazdasági modernizálások sok pénzébe kerültek, eladósodott. Állást keresett, számtanácsosként a debreceni Tisza Biztosító és Jelzálogbanknál, majd az István Gőzmalomnál dolgozott.

Sajnos a reformkor legtehetségesebb, lelkes magyar vegyésze önhibáján kívül képességeit nem tudta kibontakoztatni.

 

11. ábra Irinyi sírja

Felhasznált irodalom:

BALÁZS Lóránt: A kémia története. Bp., 1996. p. 473–475.

GEDÉNYI Mihály: Hatvan forint. In: A gyufa regénye. Bp., 1940.

MÓRA László: Irinyi János. In: Magyarok a természettudomány és technika történetében. Bp., 1986, p. 137–138.

NYÁRÁDY Gábor: A láng fellobban. Bp., 1954.

SZÉKELY Imre: Irinyi János emlékezete. In: Magyar Kémikusok Lapja. 1966, 21. évf., p. 148.

SZŐKEFALVI Nagy Zoltán: Gondolatok Irinyi János halálának 75. évfordulójára. In: Magyar Kémikusok Lapja. 1971, 21. évf., p. 400–401.