Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Kiadó
Folyóirat: 2018/16
Cím: Darwin után kétszáz évvel – öregedő emberiség, öregedő emberek

Title: Two Hundred Years after Darwin – Aging Humankind, Aging People
[Letöltés]
Szerző(k): Kovács György - Milton Friedman Egyetem
Rovat: Ψ (pszi)-tudomány
Kötet: 2018/17
DOI: 10.17107/KH.2018.17.360-379
Kulcsszavak:
evolúció, szelekció, alkalmazkodás, népességnövekedés, öregedés
Keywords:
evolution, selection, adaptation, population growth, aging
Abstract:

This essay is about the effects of human evolution on aging. Evolution is meant here both in biological and social sense. The natural laws of selection and adaptation have directly acted upon the biological development of man and humankind of course, but their impacts made indirect changes in social life, in the growth of human population and in the personal life of older people as well.


Az evolúcióaz elmúlt időszakok egyik legmélyrehatóbb elmélete, mely Darwin után kétszáz évvel is jelentősen megosztja az emberi társadalmat és a tudományos közéletet. Az 1859-ben megjelent A fajok eredete cíművilágrengetőkönyv, amely Darwin főműveként vonult be a köztudatba, alaposan átírta a fajok állandóságáról szólóelméleteket, és megnyitotta az utat egy új, izgalmas gondolatiság irányába. Ma már számtalan biológiai, fiziológiai, mi több gazdasági tevékenység is megmagyarázhatóevolúciós szemszögből nézve, miképpen az emberi öregedéssel foglalkozótudományok sem mellőzhetik ezeket az irányvonalakat.

A kifejlődés a biológia tudományterületén belül az egyik legfontosabb teória, hiszen egyetlen „miértre és hogyanrasem lehetne válaszolni ma már az fejlődés megkerülésével.

Vajon képes lenne-e a tudomány maradéktalan vagy legalábbis kielégítőválaszokat adni azokra a kérdésekre, hogy valójában miképpen alakult ki a világunk, benne a számtalan élőlénnyel, köztük az emberi fajjal, ha nem volna evolúciós elmélet. A kifejlődés folyamatainak rendszerezője, Darwin volt, aki a maga korában olyan elmélettel állt elő, amely nem csupán megdöbbentette, hanem meg is osztotta a tudós társadalmat. Megfigyeléseiből levont következtetéseit 200 éve támadják, s ezek az ellenérvek többnyire azon alapulnak, hogy az elmélet tele van hiányosságokkal, megmagyarázhatatlan, az emberi képzeletet felülmúlótörténésekkel. A kreacionista beállítottságúak ennek köszönhetően megerősítették önmagukat ama elképzeléseikben, hogy ezek a hiányosságok éppen a teremtőalkotómunkáját igazolják. Szemléletükből kizártak mindent, ami a természettel ellentétes, és nem magyarázhatómásképpen, csakis úgy, hogy „Isten megteremtéa világot”! Vajon kinek van igaza? Vajon Darwin tévedett volna? A válasz nyilvánvalóan nem egyszerű, hiszen alapkérdés, hogy a tudomány képes-e olyan szintre emelkedni, hogy minden kétséget kizáróan igazolja az elmélet létjogosultságát. Vagy Darwin után 200 évvel megdől minden?

Teremtés vagy származás?

Az emberiség hitvilágának korai kialakulásakor elterjedt nézetek szerint minden természeti csoda, minden élőlény, így az ember is valamilyen istenség keze általi alkotó, teremtőmunka eredménye. A mítoszokban szereplőezernyi anyag és forma –az emberi hit szerint –nem alakulhatott ki másként, csak egy gondos tervezőállhatatos munkája révén.

Az ősi görög vallásfilozófia egyik mítosza szerint a bolygónkat körülölelőlevegőteremti az életet, így a levegőegyneműa lélekkel. Később, i. sz. III. században Plótinosz tanai nyomán terjedt el a szellem fogalma, vagyis a lélek anyagtalansága.

Az egyházak középkori fokozatos térnyerése folytán megmásíthatatlan dogmákkászilárdultak a teremtéslegendák, köszönhetően mindannak, amit a teológia a teremtésről tanított.

Ahogy Katona is írja,[1]annak az eszmének a virágzása, hogy a teremtés során az összes állat, növény és ember gyakorlatilag egy meghatározott időfolyamatban egyetlen teremtőmunkássága révén jött létre, egészen a XVIII. századig megmásíthatatlan tényként uralkodott az emberi gondolkodás felett. Ez azt is jelenti, hogy a korábbi, sokkal fejlettebb természettudományos szemlélettel rendelkezőgondolatok háttérbe szorultak. Például azok a természettudósok, akik már az i. e. IV. évszázadban bátorkodtak felvetni annak a gondolatát, hogy az ismert élőlények megcáfolva ezt a világos folyamat leírást talán már jóval korábban is léteztek esetleg más formában.[2]Már Arisztotelész némely művében is fellelhetőek azok az újszerűgondolatok, hogy az élővilágban szigorúhierarchikus fejlettségi fokozatok találhatók. Vannak egyszerűbb és bonyolultabb szervek, szervrendszerek. A fokozatosság (gradáció)[3]gondolata Arisztotelész természetszemléletében több, különbözőelméleti síkon jutott érvényre, vagyis az egyszerűbb élőlények szervtelen anyagból –ősnemzéssel –jönnek létre, míg a bonyolultabb szervrendszerek keletkeznek petéből, tojásból.

Végsősoron tehát az i. e. IV. századi görög természetfilozófia felfedezte az ember és az állatvilág alapvetőhasonlatosságait és a különbözőségek relevánsabb tényezőit. Amennyiben figyelmesen áttanulmányozzuk az idevonatkozórészeket, még a Biblia sem zárkózott el az ellen, hogy bizonyos fokúpárhuzamok valóban felfedezhetők az emberi és állati szervrendszerek, formák és egyes viselkedési mintázatok között, mégsem fogadják el azokat a tudományos téziseket, melyek ezeket igazolják. Helyette inkább kikerülhetetlen akadályt állítottak fel azzal, hogy az emberiség és az állatvilág közééles határvonalat húztak, ezzel is lassítva a tudományos magyarázatok elterjedését.[4]

Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy vajon létezett-e valaha is evolúcióvagy sem, a napjainkra valóságos háborúváduzzasztotta az ellentéteket. A kreacionisták –noha nem tudják megállítani az evolucionistákat –azt vallják, hogy a kialakult főnézeteket egymással párhuzamosan kell tanítani, míg a másik tábor azt hangsúlyozza, hogy a tantermekben egyszerűen nincs helye természetfeletti vagy isteni csodákról szólóismereteknek. Mindez abból fakad, hogy egyesek szerint az élet annyira bonyolult, hogy annak kialakulása csak egyféleképpen magyarázható: „a Teremtőáll mögötte!”.

            Ezzel szemben másoknak az a meggyőződése, hogy a természet minden külsőbehatás nélkül képes létrehozni az élet számtalan megnyilvánulási formáit. Ezt a folyamatot határozták meg ezzel a máig is vitatott kifejezéssel: evolúció.

Ennek az egyetlen szónak és a forradalmian új elképzelésnek a megalkotója Charles Darwin. Az elmélet megszületése egy varázslatos utazással kezdődött 1831-ben, amikor az alig 25 esztendős természettudós elindult a Beagle fedélzetén a távoli ismeretlenbe. Az öt évig tartóhajóút során minden lehetséges módot megtalált arra, hogy kövületeket, felfedezetlen állati és növényi nyomokat kutasson. Miután hazatért Londonba, több mint huszonkét éven át rakta össze azokat a kis mozaikokat, melyekből aztán az elmélete megszületett.

            Az már Darwin előtt is ismert volt, a tudósok körében, hogy bolygónkat a távoli múltban soha nem látott létformák népesítették be. Akadtak olyan furcsa vagy félelmetes szörnyek is, melyet a ma élőember soha nem láthatott, más állatok maradványai viszont ismerősnek tűnnek, mégpedig olyannyira, hogy a hasonlatosságok a kipusztult és a ma élőállatok valamiféle között rokonsági kapcsolat feltételhető. Darwinban felvetődött a kérdés: előfordulhat-e, hogy a ma élőállatok ezeknek a kipusztult fajoknak a leszármazottai? Létezik, hogy egy egykor élt faj idővel átalakul egy másikká? Amikor Darwin elindult ötéves felfedezőútjára, maga is kreacionista beállítottságúegyszerűtermészettudós volt. Amit felfedezett, még önmagát is megdermesztette, talán ezért történhetett meg, hogy jegyzetei, egyéb leírásai közel harminc évig a fiókjának mélyén lapultak, hogy aztán majd 1859-ben bombaként robbanjanak és A fajok eredete címmelelinduljanak hódítóútjukra[5].

            A könyv alapjában véve három sokkolóerejűfeltételezéssel borzolta a kedélyeket:

1. a Föld több százmillió éves

2. néhány egyszerű élőlényből alakult ki minden ma élő állat, növény és maga az ember

3. a fajok sokszínű kialakulásának mozgatórugója a természetes kiválasztódás.

Az istenfélőemberek ekkor találkoztak először ama merész gondolattal, miszerint az élet ilyen formában történőkialakulásához nem volt szükség teremtőre! De vajon igaza volt-e Darwinnak?

Mikor alakulhatott ki az élet a Földön?

Darwin kezdetben nem állította azt, hogy tudja, miként kezdődött az élet, de azt igen, hogy a Föld sokkal régebbi, mint azt bárki is feltételezte volna az őkorában. Szerinte a Föld több százmillióéves, míg az ellenzői szerint bolygónk még fiatal, hiszen Isten az utolsó10.000 év alatt teremtett minden élőlényt.

Martin van Kranendonk, napjaink neves természettudósa, Ausztráliában a Föld legidősebb kövületeinek nyomába eredve számos olyan leletre bukkant, mely régmúltban élt élőlények tisztán megőrzött maradványait rejtették. Ezeknek a tüzetesebb vizsgálatai közelebb visznek bennünket ahhoz a korszakhoz, ahol valaha minden elkezdődött.

            Kranendonk megállapításai szerint az Ausztrália nyugati részén talált leletek azért rendkívül fontosak, mert ezek többsége megcáfolhatatlanul őrzi az élet keletkezésének legtisztább bizonyítékait. A kőzetek külsőburkolata arról árulkodik, hogy az ott talált formákat csakis élőlények alakíthatták ki. Ezek a sztromatolitok,[6]melyeket a tengerben élőbaktériumok építettek fel, és a tudósok ma már nagy bizonyossággal állítják, hogy ezekből alakult ki minden élőlény, köztük az emberi faj is.

Darwin korában a megfelelőtechnikai eljárások hiányában a kövületek korának pontos behatárolása még nem volt lehetséges. A tudomány rohamos fejlődése azonban számunkra már elhozta annak a lehetőségét, hogy a kövületek korát nagyon pontosan megállapíthassuk.[7]Amikor az Ausztráliában talált kőzeteket megvizsgálták, kiderült, hogy azok életkora 3.5 milliárd év, tehát Darwin nemcsak, hogy nem tévedett, de igen közelítően tudta megbecsülni a Föld valódi korát. Ebben a kérdésben tehát igaza volt.

Egy vagy néhány egyszerűbb élőlénnyel kezdődött az élet

Darwin további megfigyelései szerint a későbbi életformák ezekből az élőlényekből fejlődtek ki hosszúévmilliók alatt, ezekből azután újabb és újabb fajok alakultak ki, aminek köszönhetően fajok milliói népesítették be a bolygónkat.

A világ számos pontján lévőtermészettudományi múzeumok számtalan olyan kövületet őriznek, melyek vizsgálataiból pontosan megmondható, hogy milyen volt a Föld élővilága az élet egyes szakaszaiban. Mivel a radiometria segítségével minden kihalt élőlény korát pontosan meghatározhatjuk, már azt is tudjuk, hogy mikor és milyen sorrendben követték egymást. Ha Darwinnak újfent igaza volt, akkor joggal elvárhatjuk, hogy a legkorábbi kövületek egyszerűélőlényektől származnak, és ahogy az időmúlt, a fosszíliák egyre változatosabbak lettek és bonyolultabb élet nyomait tartogatták az utókornak.

Az élet elsőnyomai tehát a kb. 3.5 milliárd éve megjelent sztromatolitok, amiket  baktériumok hoztak létre. Mivel ezek a legegyszerűbb élőlények közétartoznak, Darwin jogosan vélekedett úgy, hogy az élet a legprimitívebb formákból alakult ki. A kérdés csupán az, hogy mikor és hogyan lett a kezdetleges élet egyre változatosabb, bonyolultabb. A vizsgálatok kimutatták, hogy innentől számítva kb. 1500 éven át szinte elhanyagolhatómértékűvolt a változás. Nagyjából 2.5 milliárd évvel ezelőtti időszakban találhatóak az elsőolyan egysejtűek nyomai, melyek már sejtmaggal rendelkeznek. Ilyen sejtek építik fel a mai élőlények majdnem teljes egészét. Ekkortól kb. 600 millióév telik el az elsőállatok megjelenéséig.[8]Aztán az élet úgy 500 millióévvel ezelőtt, a kambriumi időszakban végre fejlődésnek indult, aminek egyik tagadhatatlan ténye, hogy az elődökhöz képest ezeknek az élőlényeknek már fejük és végtagjaik is voltak. Ez pedig egyértelműsíti azokat a feltételezéseket, hogy az élet egyre színpompásabb formákat öltött. Tehát Darwinnak ebben a kérdésben is igaza lett, de vajon mi a helyzet a harmadik állításával?

A természetes kiválasztódás törvénye

Ez a rendkívül merész, és a 19. század emberének gondolatiságával nehezen összeegyeztethetőkijelentés magyarázatot adhat arra, hogy az élőlények miért alakultak olyan változatosan, ahogy azt ma már ismerjük.

Darwin szerint a természet hatalmas ereje hozta létre az újabb és újabb fajokat, melyet őegyszerűen a természetes kiválasztódás (szelekció)[9]törvényeivel magyarázott. A kreacionista elképzelésekkel ellentétben Darwin azt állította, hogy a különbözőfajok lassú, de fokozatos kiválasztódás mentén alakultak ki. A téma tisztább megértése érdekében nézzük meg először, hogy hogyan működik a természetes szelekció. Hogyan képes egy természeti erőújabb formákat kialakítani vagy más változatokat létrehozni? Darwin szerint a válasz ott van, ahol nem is sejtenénk: a természetben zajlóállandó, soha véget nem érőmészárlásban. A természet sokszor könyörtelen, de igazságos is egyben. A legtöbb állatnak esélye sincs arra, hogy túlélje a holnapot, ezáltal szaporodhasson, és genetikai örökségét továbbítsa az utódokban. Darwin úgy gondolta, hogy ebből a látszólag kegyetlen vérengzésből valami csodálatos dolog kerekedik. Bizonyos egyedeknek olyan tulajdonságaik vannak, amelyeknek köszönhetően jobb esélyekkel maradhatnak életben, mint mások. Ilyenek lehetnek a kifinomultabb érzékszervek, nagyobb vagy erősebb fogazat, gyorsabb futóképesség vagy akár hatékony álcázási stratégia. Következésképpen az olyan egyedek, amelyek valamilyen előnyös tulajdonsággal rendelkeznek, nagyobb eséllyel élik túl a ragadozók támadását vagy ejtenek el zsákmányt. Ám ezek az adaptív értékek nem csupán a túlélésben játszanak szerepet, hanem ezek tovább öröklődnek az utódokban is. Ez a jelenség a legrátermettebbek fennmaradásának alapfeltétele, melyet Darwin úgy írt le, hogy csak a legerősebb maradhat életben! Ennek köszönhető, hogy az utódok egy kicsivel gyorsabbak, erősebbek, nagyobbak vagy akár ravaszabbak lesznek elődeiknél. Ez a megállapítás kielégítőmagyarázatot ad arra, hogy miképpen lesz az élet egyre változatosabb és bonyolultabb. Ez azonban újabb kérdéseket vet fel, például miképpen lesz színesebb egy létforma, illetve hogyan lesz egy fajból kettő? Darwin szerint a válasz magában a környezetben keresendő.

          Főkérdés, hogy milyen módon hat a létért folyóküzdelem az egyes változatokra, milyen szerepet játszanak a környezeti hatásokhoz, vagy a megváltozott körülményekhez valóalkalmazkodás?

          A köztudatban nagyon sokan félreértelmezik a természetes szelekcióvalódi jelentését, vannak, akik azt képzelik, hogy ez idézi előa változatok kialakulását, pedig ez csupán megőrzi az alkalmazkodás következtében egyébként is fellépőelőnyös változásokat. Ilyen többek között a jegesmedvék esete, ami jellegzetes példája annak, hogyan alakult át hófehér bundájúváltozattáa barnamedve? Hogyan lett egy fajból kettő? Az őesetük bizonyítja, hogy milyen döntőfontosságúaz alkalmazkodás egy körülmény megváltozásakor. A jegesmedvék kialakulása pedig éppen ilyen alkalmazkodás következménye és nem a természetes kiválasztódásé. Sötét színűbundájuk gátolta a medvéket abban, hogy az örök hóbirodalmában sikeresen vadászhassanak, ezért, alkalmazkodva a körülményekhez, fokozatosan kifehéredtek, így beleolvadhattak környezetükbe, s ez a vadászatok során kifejezetten előnyössévált számukra. Ebből következtethetünk arra a megállapításra, hogy az életfeltételek változása fokozza a változékonyságra valóhajlamot. Az iménti példából kitűnik, hogy az életfeltételek átalakulása ebben az esetben kimondottan kedvezően hatott a természetes kiválasztódásra, mert jobb esélyt teremtett az előnyös változatok megjelenésére. Ha ez nem így lenne, a természetes kiválasztás önmagában kevés lenne. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy itt a „változat”kifejezés alatt csupán egyedi különbségeket kell érteni. Ezek az egyedi különbségek lehetnek hasznosak, illetve lehetnek hátrányosak, és Darwint idézve: „a természetes kiválasztás avilágonminden nap, minden órában ellenőrzi a legcsekélyebb változásokat is.Mindez azt jelenti, hogy ez idézi előazt a jelenséget, ami úgy igyekszik javítani az élőlényeken a természetes kiválasztás törvényei szerint, hogy nem engedi elszaporodni a hátrányos változatokat, következésképpen az alkalmatlanoknak pusztulniuk kell!

          Mindebből az is kitűnik, hogy a természetes szelekcióvezetett el végeredményben a különbözőfajok kialakulásához, hiszen elsődleges szerepe a genetikai örökség állandójobbításában rejlik. Az örökléstan fejlett tudománya ma már egyértelműen rávilágított arra a jelenségre, hogy utódláskor lényegében egy „hibásan másolt”génállomány keletkezik, ami olyan kisebb eltéréseket eredményez, amelyek a változásokért felelősek. Ezeknek az apróváltozásoknak a végeredménye egy valamikor bekövetkezőúj faj kialakulása.

A szociális versengés

A társas viselkedés kifejlődésének főirányvonalai az együttműködés és az altruizmus (önzetlenség). Ennek ellenére a kellemetlen valóság mégis az, hogy a személyes összesített alkalmasság maximalizálása általában a rokonok, illetve a fajtársak rovására történik.

            Amíg az egyedek genetikailag különböznek egymástól, várható, hogy elsősorban mindegyik a saját érdekeit, vagyis az előnyökhöz jutás lehetőségeit tartja szem előtt. Vetélkedés akkor jelentkezik, ha két, vagy több egyed törekszik valamilyen számukra létfontosságúerőforrás megszerzésére, amely azonban mennyiségileg korlátozott. Ebből fakadóan komoly versengés alakul ki a táplálékért, vízért, fészkelőhelyért vagy egy megfelelőtársért.

            A szociális versengés kapcsán az ilyen erőforrásokért történőküzdelemnek két alapvetőmódját határolhatjuk el:

1)  tülekedés, tolongás

2)  viadalszerűversengés

Tolakodásról(tülekedésről)akkor beszélünk, ha a résztvevők minden egyede a felhalmozott erőforrásokból annyit hasznosít, amennyit csak képes. Ekkor jellemzően a vetélytársakkal semmilyen számottevőtársas interakciónem lép fel. Hasonlít az állapot a tőzsdéhez, amikor az emberek, mint a heringek összezsúfolódva, tolongva hadonásznak egy-egy nagyobb haszonnal kecsegtetőüzlet reményében, ennek ellenére rendszerint nem alakul ki sem verekedés, de még csak veszekedés sem, mert minden ilyen „akció”az üzletről valólecsúszás veszélyével járna.

            Ha a készlet felhasználódik, a tülekedéses versengésnek azok lesznek a győztesei, akik a legtöbb vagy legnagyobb részt tudták maguknak megszerezni.

            Abban az esetben viszont, ha a versengőegyedek közvetlen kapcsolatba kerülnek egymással, és a kölcsönhatások kimenetele meghatározza a lehetőségeiket az erőforrások kiaknázásában, akkor viadalszerűversengésrőlbeszélünk. Ekkor az erőforrás teljes terjedelmében a győztest illeti, vagyis ekkor a képlet tiszta és egyértelmű, a nyertes mindent visz.

A viadalszerűversengés közvetlen kiváltómechanizmusa az agresszió, amit a későbbiekben majd bővebben tárgyalok, most azonban fontosnak tartom megvitatni annak a kérdését, hogy e két versengési mód kapcsán mikor legyen egy egyed agresszív. Az evolúciós elmélet voltaképpen egyszerűválaszt ad erre a kérdésre, mivel a válasz összhangban van az egyéb stratégiai kérdésekkel. Ez alapján kijelenthető, hogy az egyed akkor lesz agresszív, ha az ilyen megnyilvánulás növeli a teljes alkalmasságát. Másképpen fogalmazva: a támadás csak olyan helyzetekben jellemző, ahol a viadalszerűversengés hatékonyabb, mint a tülekedés, illetve tolongás. Ez főképpen akkor tapasztalható, ha az emberek egy hosszabb nélkülözés után korlátozott mennyiségűélelem megszerzéséért küzdenek. Vagy ha például egy csapat gyerek küzd egy tábla csokoládéért. Ilyenkor várható, hogy az egyedek között agresszív kölcsönhatások lépnek fel. Ekkor azonban egy másik lehetőséggel is számolnunk kell, vagyis azzal, hogy a gyerekek vagy felnőtt társaik viselkedését, versengési aktivitását egy korábbi versengés eredménye befolyásolja, vagyis a versengők között egy kialakult hierarchia alapján kerül felosztásra a vitatott erőforrás.

Az agresszióra késztetőokok között a táplálékért folyóküzdelem igen előkelőhelyet foglal el, mivel az életben maradásban ez nagy fontossággal bír, így az agresszív versengés főként a korlátozott erőforrások esetében aktiválódik. Ugyanakkor a népesség növekedése újabb okot ad az agressziókifejeződésére, amiből arra lehet következtetni, hogy van valamilyen összefüggés a populációsűrűség és az élőlények egymás iránt tanúsított toleranciája között. Itt azonban megjegyzem, hogy megkülönböztethetőek az úgynevezett sűrűségtűrő, és a sűrűséget nehezen viselőcsoportok, de a zsúfoltság okozta agresszivitás mértékét minden esetben az alkalmazkodás követelményei határozzák meg.

A család szétszóródásakor többnyire a fiatal egyedek távozását lehet tapasztalni, általában a felnőtt hímek kirekesztőviselkedésének hatására, s ez a populációsűrűség szempontjából, illetve a rokontenyésztettség elkerülése céljából válik fontossá. A felnőttek érdekeit a felnövekvőnemzedék gyakran veszélyezteti, így a velük szembeni agresszióteljesen természetes. Az evolúciós elméletből azonban egyenesen következtethető, hogy a felnőtt egyedek megkülönböztetik a saját utódait a másokétól, s ezekkel szemben kevésbéválnak agresszívvá.

A mértani haladvány szerinti bővülés törvényei

            Ahogy azt a fentiek alapján már megvilágítottam, az egyes fajokra jellemzőspecifikus viselkedési formák sok esetben attól is függenek, hogy az adott területen élők egyedszáma milyen sűrűséget ér el, vagyis a lakottság mértéke is döntőszerepet tölt be bizonyos viselkedések kialakulásakor.

Darwin ez irányúmegfigyelései alapján szeretnék néhány gondolatot szentelni a bolygónk teljes lakóinak létszámát illetőkérdéseknek, mivel az ember esetében zajlótúlnépesedési tendencia némiképpen ellentmond a mértani haladvány szerinti bővülés törvényeinek. A fajok eredetében részletesen olvashatunk arról, hogy egy adott területen bekövetkezőtúlnépesedés során jellemzően bekövetkezik valamilyen járvány, amely szinte megtizedeli az ott élőket, mert ez a természeti egyensúly helyreállításának egyik fontos momentuma.

            Minden lény, amely egyedeinek természetes élettartama során egynél több petét vagy magvat hoz létre, ezek élete során valamikor, az életévük valamely szakaszában komoly pusztulásra kell számítson, mert különben a mértani növekedés szabályai szerint hamarosan már olyan mérhetetlenül nagy számban létezne, hogy egyetlen vidék sem tudnáeltartani.[10]

Nos, megtehetjük, hogy e gondolatok felett elegánsan elsiklunk, de akár el is gondolkodhatunk azon a mindnyájunkat érintőglobális problémán, hogy a Földet jelenleg szószerint benépesítőemberiség létszáma immár meghaladja a hétmilliárdot, ami komoly aggodalomra adhat okot.

Az alábbiakban nézzük meg, hogy demográfiailag milyen állomások mentén robbant az emberi létszám egyik milliárdról a másikra, mindezt annak fényében, hogy a KSH adatai szerint mind Magyarország, mind pedig Európa összlakosságának a létszáma folyamatosan csökken. Amennyiben a hazánkban tapasztalhatótendencia továbbra is ebben az ütemben folytatódik, a becslések szerint 2050-re a magyarországi lakosság létszáma nyolcmilliófőalásüllyed. Ugyanez a becslések szerint Németországban a jelenlegi kb. 85 millióról 60 millióra történőapadást fog eredményezni. Feltehetőa kérdés, hogy akkor mi a probléma a teljes lakosság létszámával?

A 20. század második felében a Föld népessége óriási mértékben kezdett növekedni. Ez a folyamat a születések számának növekedésével és a halálozások számának csökkenésével kezdődött –ezen már túl vannak a fejlett országok, viszont a fejlődőországokban jelenleg is ez a tendencia a meghatározó. A fejlett országokban mind a születések, mind a halálozások száma is csökken, így mérséklődik a népesség gyarapodása. Ez a tendencia egyre több helyen, pl. Magyarországon is népességfogyásba csapott át. Ennek ellenére a világ népessége elérte a 6,2 milliárdot, ami ugyan nem használja ki maximálisan a Föld eltartóképességét, de az élelmiszer-eloszlás egyenlőtlensége miatt a szegényebb fejlődőországok és a fejlettek között óriási szakadék alakult ki. A bolygónépességének 80%-a fejlődőországban él, és ez az arány az előrejelzések szerint tovább fog nőni, amit igazol az a tény, hogy a bolygóteljes lélekszáma a 21. század legelején már elérte a hét milliárdot.

Tehát míg egyes országok túlnépesednek, és éheznek az emberek, addig a fejlett nyugat-európai országok népessége nemcsak, hogy csökken, de fokozatosan elöregedik.

Darwin teljesen logikusan építette fel a létszámokról alkotott teóriáját, amikor párhuzamot vont a természetes kiválasztódás és a mértani haladvány szerinti bővülés folyamatainak meghatározásakor. Mi több egészen a XIX. századig az emberiség tekintetében is jelen volt a „kötelező”pusztulás lehetősége. Az emberiséget sokszor megtizedelőjárványok, melyek időről időre végigsöpörtek a különbözőkontinenseken, biztosították a népesség túlszaporodásának természetes gátjait. Azonban az orvostudomány jelentős fejlődése, a járványok egyre hatékonyabb megfékezése, a betegek gyógyítása, az idősek és egyéb rászorulók ellátása miatti növekedési tendencia ma már tökéletes ellentétben áll a fentebb említett darwini állításokkal, legalábbis az emberiség létszám növekedési tendenciáit tekintve.

A fontosabb demográfiai robbanások

Hárommillió évig tartott, míg a földlakók száma 1800-ban elérte az egymilliárdot.

A második milliárdra 1930-ig, tehát 130 évig kellett várni,

Még harmincat 1960-ig, a hárommilliárdig.

- A negyedik milliárdot 1975-re, mindössze 15 év alatt értük el,

- 1987-ben ötmilliárd,

- 2004-ben pedig hatmilliárd fölöttivé gyarapodott a Föld népessége

- 2011 → hétmilliárd[11]

A fenti adatokból jól látszik, hogy az emberiség létszáma milyen módon növekszik az egész bolygón, függetlenül azoktól a számításoktól, melyeket például Linné, vagy Darwin tett. Történelmünk folyamán az emberiség számának növekedése sokáig csak lassúemelkedőtendenciát mutatott, a gyors növekedés egy relatíve rövid időszakra, az utolsó200 évre tehető. Az egyensúlyi állapot megszűnésével az emberi népesség szaporodási üteme ugrásszerűen fokozódott (demográfiai robbanás).

A technológiai fejlődés, az egészségügyi ellátás fejlődése alacsony halálozási rátához vezetett (különösen a gyermekhalandóság csökkent). Míg a halálozási arány csökkent, ugyanakkor a várhatóéletkor nőtt. 1900-ban például egy fejlett országban élőnővárhatóéletkora 50 év volt, míg 1996-ban kb. 80 év. A várhatóéletkor ilyen magas növekedéséhez nagymértékben hozzájárult a csecsemőhalálozás nagymértékűcsökkenése. Az 1900-as évek 100 esetéről 1997-re 10 alá(1000 élveszülésre számítva).

A népesség alakulásánál az utolsó6000 év folyamán a megkétszereződés időtartama 200 évről 30 évre csökkent. Az időszámítás kezdetén 200 millió, 2000-re 6,5 milliárd, 2035-re 25 milliárd főis lehet, bár az ENSZ előjelzések szerint 8-14 milliárd között állandósulni fog a Föld népessége.

Becslések szerint egy embernek a kulturált életfeltételeihez 800 négyzetméter térre (út, iskola, lakás, kórház, stb.) van szüksége. Ha az emberi népesség növekedésének ütemét változatlannak tételezzük fel, 500 év múlva 1 négyzetméter állna rendelkezésre csupán minden ember számára. Ez a matematikai játék rámutat a jelenlegi tendencia tarthatatlanságára. A népesség növekedésének tendenciavizsgálatával, illetve a mértani haladvány szerinti bővülés törvényszerűségeivel nem csupán Darwin foglalkozott, hanem ezt a témát már az őt megelőzendőidőszakokban is komoly kutatások övezték. Az ebből keletkezett eredmények közül az egyik leghíresebb következtetés Thomas Robert Malthus nevéhez fűződik, aki a századfordulóAngliájának két releváns gazdasági problémájára próbált megoldást találni, s ehhez mind a családi háttere, mind pedig a tudományos foglalkozása számtalan adalékkal szolgált. Malthus már a 19. század elején rámutatott, hogy a növekedés elsősorban a nagyon szegénycsaládokban volt megfigyelhető. Malthus megpróbált választ adni arra a kérdésre, hogy mi az oka a szegénységnek, s hogy vajon szerepe van-e abban a népesség növekedésének. Ezzel kapcsolatosan fejtette ki híres-hírhedttévált népesedéselméletét, illetve növekedéselméletét. Az ehhez szorosan kapcsolódópiacelmélet szerint, ha az embereknek nincs pénzük, hiányzik a megfelelőnagyságúfizetőképes kereslet. Ennek hiányában pedig értékesítési gondok lépnek fel, s ezek nemcsak a kereskedőket, hanem a termelőket is hátrányosan érintik. Angliában a 18-19. század fordulóján a kereslethiány visszavetette a termelést és a gazdaság fejlődését is. Malthus piac- és népesedéselmélete ezen a ponton kapcsolódik össze.

Malthus ördögi körként ábrázolta, hogy a természetes korlátokba ütközőnépszaporulat a létminimumon tartja a béreket. Ha ezek emelkedni kezdenek, vagyis emelkedik az emberek életszínvonala, akkor nagyobb valószínűséggel több gyereket vállalnak, ami aztán a létfenntartási cikkek hiányához és újból bekövetkezőéletszínvonal csökkenéshez vezet. Az elsőproblémának, a népesség gyors szaporodásának okait keresve nagyon sok megfigyelést végzett, a későbbiekben pedig rengeteg statisztikai anyagot gyűjtött össze. Ezek alapján fogalmazta meg híres-hírhedt tételét: a népességszám a mértani haladvány szerint (1, 2, 4, 16, ...) növekedik, ez pedig arra vezethet, hogy a népesség húsz-huszonöt évente megduplázódik. De vajon az élelmiszer-termelés képes-e lépést tartani a népességszaporodással? Malthus válasza gyakorlati tapasztalatai alapján egyértelmű: nem képes! A föld termőképessége –szerinte –számtani haladvány (1, 2, 3, 4, 5, 6, ...) szerint fokozható, ezért szükségszerűen következik be a nyomor, az éhezés. Példaként azt hozza fel, hogy hiába megy ki a földre kétszer annyi arató, nem képesek kétszer annyi gabonát betakarítani. A megművelhetőtermőföldterület véges, hiába növeljük tehát a dolgozók számát, a betakaríthatótermék (gabona) csak szerény mértékben nő.[12]

AmikorDarwin számára világossávált, hogy a fajok átalakulhatnak, és új fajok keletkezhetnek a környezettől függően, és ezek korszakról korszakra változnak, már csak a folyamat mechanizmusát kellett megtalálnia. 1838-ban elolvasta Thomas Malthus dolgozatát, mely szerint a populációk növekedését a rendelkezésre állótáplálék mennyisége korlátozza. Darwin ekkor jutott arra a felismerésre, hogy a létért valóküzdelemben az alkalmas változatok fennmaradnak, míg a kevésbéalkalmasak elpusztulnak. Megvolt tehát az új fajok keletkezésének mechanizmusa: a természetes kiválasztódás.

Emberréválás, emberelődök

A tudományos fejlődés-magyarázat tehát hosszúidőtartamban gondolkodik. Évmilliókkal ezelőtt volt honos Afrikában egy ősmajomfaj, az ún. Ramapithecus[13], amelynek testfelépítése úgy öt-hatmillióéve fokozatosan kezdett átalakulni, és nem is egy, de legalább három új faj keletkezett belőle. Mindhárom faj egyedei –elődeikkel ellentétben –már nem a fákon éltek, hanem a földön és felegyenesedve, két lábon jártak. A leletek tanúbizonysága szerint valószínűleg csak lassan tudtak futni, ami jelentős hátrányt feltételezett a többi állattal szemben. De volt néhány szerencsés tulajdonságuk, amelyeket még a fán szereztek: elöl ülő, szemek, remek tér- és színlátással, ám a legfőbb előnyt a markolásra alkalmas végtagok jelentették. A felegyenesedés révén már messziről képesek voltak meglátni a fenyegetőragadozókat, illetve a távolabbi táplálékforrásokat, ehhez csak fel-fel kellett egyenesedniük a szavannák magas füvében. Az idők folyamán fokozatosan áttértek a hátsólábakon valójárásra, ezzel pedig felszabadult mellsőlábuk, mellyel köveket, fadarabokat tudtak megfogni, eszközként használni, ami jelentős mértékben hozzájárult egy visszavonhatatlan fejlődési folyamathoz. A magasságukat tekintve a mai emberhez képest kistermetűek voltak, nagyjából másfél méteresek.  A három faj egymás közvetlen közelében élt, hogy békében vagy sem, azt nem tudhatjuk, de tény, hogy közülük kettőre nem sok jóvárt: pár évmillióalatt kihaltak –talán részben éppen a harmadik faj utódai szorították ki őket. A harmadik továbbfejlődött, utódai pedig páratlan mértékben elszaporodtak a Földön. Ez a harmadik faj az úgynevezett Homo habilis (ügyes ember). Mai feltételezések szerint ez egy vonatkozásban tért el a másik kettőtől. Míg azok egyedei magukban gyűjtögettek, és rögtön elfogyasztották élelmüket, addig a Homo habilis csoport tagjai megosztották egymással szerzeményeiket. (Elsősorban növényi élelmet és lárvákat gyűjtögettek.) Így egyes tudósok feltételezik, hogy az emberréválás folyamata a táplálékmegosztással kezdődött, hiszen ez a létforma már bizonyos fokúegyüttműködést és kommunikációt igényelt.

A kommunikációs képességek kifejlődése pedig számos olyan lehetőséget is nyilvánvalóvátett az emberelődöknek, amelyeket már nemcsak a táplálék megosztása során tudtak felhasználni. A kommunikációkonkrétan az életben maradás egyik fontos stratégiai elemévévált. A koponyamaradványokat vizsgálva olyan agyra következtettek, amelyek lehetővétették a kommunikációt, de kezdetben inkább csak mimikával és csak másodsorban beszédszerűhangokkal[14]. A Homo habilis kreativitását mutatja, hogy őépítette a történelem legrégibb ismert „építményeit”, kőköröket, melyek kunyhók alapjai lehettek. A Homo habilisból fejlődött ki körülbelül kétmillióévvel ezelőtt a Homo erectus (felegyenesedett ember). Már bonyolult pattintási eljárással készített szakócákat is előtudtak állítani, és használták a tüzet. A társas együttműködést továbbfejlesztve, már nagyvadakra vadászott szervezett csapatokban. A Homo erectus már nem csak Afrikában élt, mint elődei, hanem északra vándorolva Európában és Ázsiában is elterjedt. (Magyarországon, Vértesszőlősön találták meg egy Homo erectus maradványait, ez Európa legrégebbi embertani lelete.)

            Az Európába vándorolt Homo erectusnak alkalmazkodnia kellett a fokozatos lehűléshez, a második, majd a harmadik jégkorszakhoz. Állatbőrökből ruhákat készített magának, barlangokba húzódott. A Homo erectusból körülbelül 300 ezer éve kifejlődött Homo sapiens (értelmes ember) már eltemette halottait és feltehetően volt valamiféle vallása. Belőle alakult ki nagyjából 30 ezer évea Homo sapiens sapiens, mely az egész földön, így az amerikai kontinensen és Ausztráliában is elterjedt. Testfelépítésében, képességeiben és koponya űrtartalmában és barázdáltságában megegyezett a mai emberrel.

Az emberréválás során folyamatosan növekedett a testmagasság, és még ahhoz képest is nőtt az agytérfogat. Még fontosabb az agy külsőrétegének, az agykéregnek kialakulása, és redőzöttéválása, amellyel megnövekedett a felszíne. Számos állatnak a testéhez képest nagyobb az agytérfogata, mint az embernek, de agya kevésbébarázdált. A társas érintkezés, az együttműködés következtében kényszerült ráaz ember a kommunikációra, ez pedig a fogalomalkotásra, a fogalmak egyre finomabb megkülönböztetésére és kifejezésére, szimbólumok használatára, végsőfokon egyre magasabb rendűgondolkodásra kényszerítette. E változások során folyamatosan alakult át az emberi agy.

A koponya szerkezete is átalakult, az agykoponya az arckoponyához képest aránylag nagyobb lett, a kiugrószemöldökeresz eltűnt, a fogak és az állkapocs –a már főtt és sült étel miatt –kisebb lett, az áll hegyesebb. A kommunikációigényéhez alkalmazkodott az arc felépítése, mely rendkívül mozgékonnyávált (csak az ember tud annyiféle arckifejezést mutatni), és átalakult a garat felépítése (boltozatos szájpadlás, rövidebb nyelv stb.), amely képessévált sokféle hang megformálására. Segítette a gondolkodást, az agy és idegrendszer fejlődését, a kéz szabaddáválása pedig az eszközkészítést is. Ennek további következménye a kéz átalakulása, a hüvelykujj szembefordíthatósága a mutatóujjal, a finom fogásra és tapintásra alkalmas kézfej kialakulása. Ezzel párhuzamosan a hátsóvégtag, a lábfej a nagy súly stabil megtartására alkalmazkodott.[15]

Az embernél már megszűnt a rövid ivarzási ciklus, és ezzel lehetővévált, hogy egész évben képesséváljon a szaporodásra. Így kézzelfoghatóvávált az ember korlátlan szaporodási lehetősége, valamint nőtt annak a valószínűsége, hogy több jóképességűegyed szülessen, ami felgyorsult természetes szelekciót eredményezett. Eközben a terhesség ideje hét hónapról kilencre nőtt. Így az újszülöttek fejlettebbek, ellenállóbbak lettek. Elsősorban is több idegsejtjük volt, ami azért fontos, mert az idegsejtek csak a születésig osztódnak, utána már nem.[16]

Az emberréválás főbb viselkedési eseményei

-   két lábon járás 4,5 millióéve

húsevés 2,5 millióéve

eszközkészítés 2 millióéve

csoportos vadászat 1,5 millióéve

tűz használat 1,4 millióéve

tagolt beszéd 40 ezer éve

letelepedés 12 ezer éve[17]

A fenti felsorolásból szándékosan kihagytam az állatok domesztikációjának időszakát, mivel az aktuális szakirodalmakban leírtak nem fedik az utóbbi évtized kutatási eredményeit. A háziasítással kapcsolatban két anomáliát kívánok tisztázni. Az egyik, hogy a kutya háziasítása a legfrissebb kutatások szerint már nem 10-12 ezer évre tehető, hanem több tízezer éve, hogy pontosan fogalmazzak, nem kizárt, hogy akár 60 ezer évvel ezelőttre tehetőaz ember és a kutya szoros kapcsolatfelvétele. A másik, hogy a jelenlegi állás szerint megkérdőjelezhető, hogy a kutya volt az elsőállatfaj, melyet az ember háziasított, mivel egyre erősödik az a tábor, amelynek álláspontja szerint a hús és tejhozam céljából az olyan állatok szelídítésre került sor először, amelyek képesek voltak az elődeinket „táplálni és ruházni”.

Az emberréválás kérdőjelei

Mint a legtöbb nagyszabásúelmélet, így az ember kialakulásának folyamatát tárgyalóis, különbözőkérdéseket vet fel. Dacára annak, hogy az emberi fejlődést már többé-kevésbéegzakt módon feltárták, vannak olyan elméletek, melyek megkérdőjelezik az evolúcióáltal biztosított fokozatos fejlődés lehetőségét, s ehelyett inkább azt feltételezik, hogy az ember fejlődése több lépcsős, „ugrásos”rendszerben következett be. Ennek tudhatóbe, hogy az emberek többsége tökéletesen egyedi, véletlenszerűen kialakult külsőjegyeket szerzett. Az ilyen és ezekhez hasonlóelméletek megszületése többnyire annak tudhatóbe, hogy a paleontológusok erőfeszítései ellenére még mindig csekély lelet áll a rendelkezésünkre, a megtalált maradványok pedig általában töredékesek. Ezek a hézagok azonban alkalmasak arra, hogy kételyeket támasszanak. Bár az eddig talált leletek korát már szinte percre pontosan meg lehet állapítani, de arra, hogy ezek egymáshoz képest milyen összefüggéseket tartalmaznak, még nincsenek minden kétséget kizáróbizonyítékok. Mivel a kialakult formák esetleges összefüggései vitathatóak, így ezek már elegendőtáptalajt adnak azoknak az elméleteknek, melyek az átalakulóban lévőfajok hiányában az „átugrás”teóriáját hangoztatják. Mivel a tudomány jelenlegi álláspontja szerint az egyik fajból a másikba valóátmenet viszonylag gyorsan ment végbe sajnos elég csekély az esélye annak, hogy a hiányzóláncszemeket megtalálják. Az átmeneti leletek hiányában pedig továbbra is nyitott kérdések maradnak, melyek újabb elméletek megszületését eredményezik.

A csupasz majom

Azok a változások, melyeken a születésünk pillanatától keresztülmegyünk, a mai ember számára voltaképpen természetes, mi több elkerülhetetlen folyamatok összességeként realizálódnak. Ám a törzsfejlődés során bekövetkezőváltozások ismerete már korántsem ennyire hétköznapi, többnyire nem is beszédtéma, ám mégis vannak olyan kérdések, amelyek az átlagember érdeklődésének fókuszába kerülnek. Ilyen többek között az emberi testet borítószőrzet kérdése. Miért maradt meg a hajunk? Vagy miért csak bizonyos testrészeinken van jól láthatószőrzet, míg más testtájékaink csupaszok? Miért vannak ma is olyan emberek, akik jóval szőrösebbek másoknál, és miért kezdünk el szőrösödni időskorban? Nos, a hiedelemmel ellentétben a mai modern embernek is pontosan annyi testszőrzete van, mint a csimpánzoknak, csak jóval rövidebb, ezért kevésbélátható. Vagyis ez azt jelenti, hogy az evolúciósorán valójában nem veszítettük el a testszőrzetünket, csupán az éghajlati változásokhoz valóadaptációs képességeinket kiegészítve az öltözködési kultúránk elemeivel, a mai embernek már nincs szüksége olyan bundázatra, mely az elődeinket jellemezte. Nézzük meg, hogy milyen folyamatok játszottak szerepet ebben a jól láthatóváltozásban.

            Szervezetünk nagyon érzékenyen reagál a külsőés belsőhőmérsékleti ingadozásra, mely általában abban nyilvánul meg, hogy nagy melegben intenzívebbéválik a testünk kipárolgása, vagyis erőteljes izzadás kíséretében szabadulunk meg a folyadékháztartásunk jelentős részétől. Hidegben viszont gyakran tapasztaljuk, hogy bőrünk libabőrösséválik, és dideregve igyekszik a szervezetünk hőt termelni a test felmelegítéséhez. Ám ez nem volt mindig így, hiszen a testet borítódús szőrzet a külsőhőingadozás ellen jól védte őseinket. Azonban a kezdetekben az emberi test még nem volt képes izzadni, legalábbis nem olyan formában, ahogy azt ma tesszük. Ahhoz, hogy egy ilyen szembetűnőváltozási folyamat vehesse kezdetét, nyilvánvalóan markáns környezeti változásnak kellett bekövetkeznie. A legtöbb környezeti változás valamilyen fokúalkalmazkodást feltételez, vagyis azok a fajok, melyek képesek egy megváltozott körülményhez alkalmazkodni, fennmaradtak, míg mások kipusztultak. A paleontológusok azt feltételezik, hogya Földön 3 millióéve egy felmelegedési periódus kezdődött. Ez őseink akkori élőhelyén, Kelet- és Közép-Afrikában az addiginál szárazabb időjárást eredményezett. A csapadékmennyiség csökkenése miatt az erdős területek egyre inkább nyílt, füves szavannákkáalakultak, emellett csökkent az addig a közelben is elérhetőerőforrások mennyisége, melynek következményeként a dús erdős élőhelyeket kedvelőemberféléknek emiatt fokozatosan fel kellett adniuk addigi létformájukat, a lecsökkent és a lakóhelyüktől csak nagyobb távolságokban fellelhetőtáplálék és vízforrások intenzívebb mozgásra kényszerítették az elődeinket. Ez pedig törvényszerűen azt eredményezte, hogy az egyre fáradságosabbáválótáplálékszerzés miatt a test gyorsabban felmelegedett, az izzadás hiányában a testünk hőleadási kapacitása megnövekedett, így a testet borítóés addig védelmet nyújtódús szőrzetünk csapdájába kerültünk.  A Pennsylvania Egyetem antropológiával és evolúcióval foglalkozókutatója, N. G. Jablonski és munkatársai azt feltételezik, hogy az akkori előemberek nem csupán a megváltozott éghajlati hatásoknak köszönhetően veszítették el fokozatosan a testszőrzetüket, hanem ennek járulékos következményeként emergentív[18]viselkedési mintázatok alakultak ki. Ezzel egyetemben a kizárólagos növényi eredetűtáplálékot egyre inkább a húsfogyasztás váltotta fel, emiatt a zsákmány elejtéséhez vadászni kellett, ami szintén testhőmérsékleti emelkedéssel járt. Vagyis itt merült fel először az emberi szervezet túlmelegedésének kockázata, ami a szőrzet elvesztésének talán legfontosabb oka lehetett. Fokozott aktivitásunk a korábbinál nagyobb belsőhőmennyiséget szabadított fel szervezetünkben, amit ellensúlyozni kellett valamivel. A hatékony izzadás –és az ezt lehetővétevőverejtékmirigyek elterjedése –szintén az életmódváltás következményeként mehetett végbe, amire több konkrét bizonyíték is utal.[19]Jablonski továbbákifejti, hogy szőrzetünk elvesztése a legutóbbi becslések szerint 1,6 millióéve már javában folyamatban volt. Erre utal például az, hogy a Homo ergaster korai egyedeinél nagyjából szintén ekkor alakult ki a folyamatos gyaloglást és a futást lehetővétevőerősebb testalkat. A változások idejére nemcsak a fosszíliákból, hanem a bőrszín genetikai vizsgálataiból is következtethetünk. A Pennsylvania Egyetem vizsgálatai szerint a sötétebb bőrszínért felelős egyik specifikus génváltozat –amely minden afrikainál jelen van –nagyjából 1,2 millióéve jelent meg. Feltételezhető, hogy a nap ellen védősötét bőrszín kialakulása –a fekete bundával takart korábbi rózsaszínes helyett –nem sokkal a szőrzet elvesztését követően, éppen ennek hatására mehetett végbe.

            Mindezek ellenére sem jelenthetőki, hogy a szőrzet elvesztése teljes mértékűés végleges lenne. Mint azt a fentiekben megemlítettem a mai modern ember szőrmennyisége voltaképpen nem változott, csupán sokszor szabad szemmel nem vagy alig láthatópihék formájában fedik testünket. Az elmúlt évszázadok során az adott korszak társadalmi kultúrája nagyban befolyásolta a testszőrzethez valóviszonyulásunkat. A nők esetében a csupaszság szexuális vonzerőként kezdett hatni, míg a férfiaknál a legtöbb kultúrában az erő, férfiasság (ivarérettség) szimbólumát testesítette meg. Ám tegyük fel önmagunknak a kérdést: vajon milyen szerepe van a mi életünkben a testszőrzetnek? Miért maradt meg a hajunk, illetve a hónalj- és a fanszőrzetünk? Mi a szőrzet funkciója azokon a helyeken, ahol látványosan megmaradt? A haj esetében továbbra is fontos a fej árnyékolása és a hőszigetelés. Akik még nem kopaszodtak meg, nem is tudják, hogy ez mennyit számít: haj hiányában például sapkára lehet szükség a fejtetőt érőmeleg elleni védekezéshez. A hónalj- és a lágyéktáji szőrzet és részben a haj is az ember ivarérettségéről és koráról tudósít.[20]Hajunk mennyisége a korral együtt változik: az idősödőférfiaknál gyakori a kopaszodás, és mindez a nőknél is megfigyelhető, bár kisebb mértékben. A szakállasodás pedig öregít, így a többiek számára ez is jelezheti egy férfi korát. A szakáll jelezheti a társadalmi státuszt is, így az afrikai vagy ázsiai embereknél a szakáll például a bölcsesség jele. A nemi szőrzet az ivarérettségünket fejezi ki, és alakja eltér a két nemben. Altbäcker szerint nem véletlen, hogy a legtöbb kultúrában eltakarják a fanszőrzetet és a nemi szerveket az ivarérést követően. Ezzel csökkenthetőa szexre valóközvetlen felhívás, aminek fontos szerepe van egy olyan társadalomban, ahol az egyedek sűrűn élnek egymás mellett. A fanszőrzet másik funkciója szintén a szexualitással függ össze, és elsősorban a négy lábon járás korában volt fontos. A nemi váladékok a nemi szervek körüli szőrzetre kerültek, a szőrszálak pedig szétoszlatták és felerősítették az illatanyagok –feromonok –hatását. A hónalj- és a fanszőrzet nem fog eltűnni a jövőben sem, mert továbbra is fontos szerepet tölt be. Ha például leborotváljuk a hónaljszőrzetünket, muszáj parfümöt használnunk az illatok miatt. Az izzadás párologtatásában szintén részt vesz a hónaljszőrzet, amit borotválás esetén ugyancsak kozmetikumokkal csökkentünk. A szőrtüszők egyébként könnyen begyulladnak a borotválást követően, legalábbis amíg rövidek: ebből látható, hogy a szőrzet súrlódáscsökkentőfunkciója továbbra is megmaradt. Az ember evolúciójáról egyébként fontos megjegyezni, hogy az utóbbi ötven-százezer évben elsősorban nem biológiailag, hanem kulturálisan fejlődtünk. Ezért nem várhatóa szőrzet további eltűnése sem: mivel az emberiség létszáma mára igen magas, nem lenne esélye egy szőrtelenségre hajlamosítómutációelterjedésének. mert a mutációt hordozóegyedek elkülönülésének gyakorlatilag semmi esélye.

A neolitikus forradalom

A neolitikus forradalom kifejezést elsőként az ausztrál régész, Gordon Childe (1892-1957) használta a neolitikum időszakában a vándorló, vadászó-gyűjtögetőéletformáról a letelepült, foldművelőéletformára valóáttérés magyarázatául. Sokan ezt az időszakot tekintik az emberiség fejlődése egyik legjelentősebb mérföldkövének, mivel a letelepedés kezdetével egy új társadalmi berendezkedés vehette kezdetét, ami nem csupán az emberi viselkedés tekintetében okozott változásokat, de ekkortájt változhatott meg az öregekhez valóviszonyulás is.

A vándorló, gyűjtögetőéletmód során azok a kiöregedett példányok, melyek már nem voltak képesek felvenni a törzs által diktált tempót, fokozatosan lemaradoztak a többiektől, majd teljesen magukra maradva elpusztultak. Ez a fajta kiszelektálódás azt eredményezte, hogy a törzs többi tagja zavartalanul, a saját tempójukat diktálva tudott továbbhaladni és biztosítani maguknak a túléléshez szükséges erőforrásokat.[21]

A neolit-forradalom azonban egy új viszonyulási rendszer kialakulását hozta magával, jóllehet az öreg egyedeknek ez nem mindig lehetett kedvező, hiszen számukra a pusztulás továbbra is elkerülhetetlennévált. Míg a vándorlóidőszakban az öregek, leszakadva a többiektől elpusztultak, addig a neolit korban számos olyan lehetőség nyílt számukra, ahol a letelepedett létforma adta lehetőségeket kihasználva tették magukat hasznossá. Ez által jóval későbbre tolódott ki az elhalálozás ideje is (legalábbis az akkori átlagéletkort tekintve), hiszen nem maradtak magukra, hanem a letelepedett közösség tagjaiként osztozhattak azok erőforrásaiban. Ekkortájt értékelődhetett fel elsőként az öregkori tudástartalom, hiszen az idős egyedek az erőforrásokért cserébe a törzs hasznára bocsájtották szellemi tőkéiket, ami elsősorban a fiatalok tanításában realizálódott.

Ám a képlet mégsem ennyire egyszerű, mivel Childe 1936-ban írt Az ember kitalálja önmagátcíműmunkája nem aratott osztatlan sikert. Bár számos tudományág igyekezett igazolni a neolit-forradalom valóságtartalmát, szép számmal születtek olyan publikációk, ahol ezt igyekeztek cáfolni. A Childe tézisét támogatótudományosság amellett érvelt, hogy a jelzett időszakban bekövetkezett éghajlati változások eredményeképpen a felmelegedés és szárazság segítette előa letelepedést, mely az állat és növénytermesztés útjára terelte az akkori még viszonylag kis lélekszámúközösségeket. Ezt a tézist azonban megkérdőjelezték azok a kutatások, amelyek kimutatták, hogy az általa jelzett időpontban nem lett szignifikánsan szárazabb az éghajlat, így a változás nem volt jelentős. A környezeti változás nélkül pedig nehezen volt magyarázhatóa mezőgazdaságra valóáttérés, hiszen az alacsonyabb lélekszámúközösségek számára könnyebb volt kiaknázni a természet kínálta éléstárat, mint az élelemtermelés fárasztómunkájába fogni. A 90-es években további újabb leleteket tártak fel, melyek azt igazolták, hogy már jóval a mezőgazdászat meghonosodása előtt is létrejöhettek bonyolult szerkezetű, nagyobb lélekszámúközösségek. A Törökországban fekvőGöbekli Tepe dombságon Klaus Schmidt és kutatócsoportja olyan nagyszabásúmészkőépítményt tárt fel, ami alapjaiban rengette meg az eddigi elméleteket. Schmidt szerint az építmény nem egy meglévőtelepülés hozadékaként keletkezett, hanem valószínűbb, hogy egy település nélküli zarándokhelyként funkcionált, és mivel az ásatás közelében a mezőgazdaságnak vagy állattenyésztésnek nyomát sem találták, azt feltételezik, hogy már jóval a növénytermesztőkorszak előtt is léteztek nagyobb lélekszámúközösségek, melyek képesek voltak ilyen komplexumok építésére.

Schmidt szerint tehát nem az élelemtermelés hozta létre a társadalmat, hanem valamilyen közös kultusz teremtette meg a nagyobb lélekszámúközösséget. A nagyobb létszámúrituális közösségnek nagyobb mennyiségűélelemre volt szüksége, ami aztán elvezetett az élelemtermelés, állattenyésztés kialakulásához. Elképzelhetőaz is, hogy a vallási rendezvények alkalmával, ahovájelentős mennyiségűvadon termőnövényt szállítottak, véletlenül fedezték föl a termelés lehetőségét.

Ami azonban kétségtelen, hogy maga a letelepedés gyökeresen megváltoztatta az emberi kapcsolatrendszert, az addig viselt életmódot és megkezdődhetett a társadalmi létforma és kultúra kialakítása, fejlesztése. Ez pedig óhatatlanul egy jelentősen megváltozott kapcsolati szemléletváltoztatást is feltételezett, s ez megalapozta azokat az emberi viszonyokat is, amelyek a mai modern társadalmunkra is jellemzők.

A családok, illetve közösségek kialakulásának történetét tovább vizsgálva, szeretném kiemelni Wolfgang Schmidt kutatási eredményeit, melyek arról tesznek tanúbizonyságot, hogy az archaikus korban élőelődeink (hordakorszak) morálisan több szempontból is felülkerekedtek a mai modern társadalmak moralitásán. Ilyen többek között, hogy rögzített „hordatörvényeik”voltak, melyek meghatározták, hogy a hordán belül tilos minden erőszak, a gyengéket, terhes nőket, gyerekeket és öregeket védeni kell! Amennyiben ezek a kutatási eredmények valósak, könnyen belátható, hogy mekkora morális fölény jellemzett egy olyan kezdetleges kultúrát, mely a mai modern ember számára oly távoli, és vadnak hatóvolt. Sigmund Freud egyik naplóbejegyzésében úgy fogalmazott: „az emberi kultúra akkor kezdődött, amikor az ember ugyan acsarogva, hörögve fenyegette a másikat, de nem ütötte meg, csupán megmaradt ezen a fenyegetőgesztusszinten.”

Az ember mint az evolúciófintora

Az emberi szervezet kialakulásában, a viselkedési mintázatunk fejlődésében, és nem utolsósorban az öregedési folyamataink manifesztációjában az evolúciókulcsfontosságúszerepet játszott. Ugyanakkor az evolúciónak nincs előre „programozott”terve az öregedéssel kapcsolatosan, vagyis amit az evolúciónagymértékben alakított, az a szervezetünk reprodukciós képessége.[22]Ez nagyjából annyit jelent, hogy szelekciónk révén az emberi faj az alapján módosult, hogy az egyedek képesek lesznek-e elérni a reprodukciós életkort, amelynek során lehetővéválik a genetikai örökség továbbadása. Tehát az evolúciós behatások biztosították őseinknek, hogy a fejlett adaptációs képességeiknek köszönhetően szükségszerűen megküzdhessenek a mindenkori környezeti körülményekkel, ami nem csupán a faj fennmaradását segítette elő, hanem a nemzőkor elérését is lehetővétette. Mivel az állatvilágban számos faj leszármazottai csak a szülők életben maradása révén maradhatnak fent, így az evolúcióbizonyos mértékig azokat preferálta, akik tovább éltek.[23]

Ám az életkor meghosszabbodásával új problémák is keletkeztek, amelyek az idősödés során szinte elkerülhetetlenül bekövetkeznek, és az életminőség romlását idézik elő.

A különbözőeredetűés súlyosságúfájdalmakkal valómegküzdés nem csupán életkori sajátosság, hiszen számos fiatalabb nemzedékhez tartozóegyed szenved napi szinten valamilyen hasogatóvagy idegesítően monoton fájdalomtól.

Az evolúciós folyamatok alakítóhatásának magyarázatakor azonban szeretnénk mellőzni a betegségek által kialakult fájdalmakat, helyette egy olyan kérdést kívánunk megvilágítani, amelyről ma már tudjuk, hogy a Föld immáron több mint hétmilliárdra duzzadt népességének legalább a felét érintőproblémáváfejlődött. Ez pedig nem más, mint a különbözőízületi, gerinc, és derékfájdalmak, és az egyik legelterjedtebb mozgásszervi betegségünk a csípőízületi artrózis.

Az ízületi elváltozások mint az emberiséget globálisan érintőproblémák okai, valahol a régmúltban keresendők. Egy olyan világban, ahol az őseink épphogy elkezdtek felkapaszkodni a tápláléklánc csúcsára. Egy olyan világban, ahol az evolúcióelindította formálóhatását, hogy aztán az ember valamikor a jövőben átvehesse az irányítást a saját világa fölött.

Az ember esetében tudjuk, hogy az állatvilágból történőkitörés egyik kulcsmomentuma a két lábon valójárás volt, vagyis a felegyenesedés. Ennek köszönhetően őseink két elülsővégtagja felszabadult a járás terhe alól és utat nyitott egy másféle felhasználási mód felé.

Az evolúciócél nélkül teremt célszerűen működőszerkezeteket[24], vagyis ez azt jelenti, hogy egy faj számára az alkalmazkodási képesség törvényszerűségeit figyelembe véve a pillanatnyi előnyök válnak mozgatórugóvá, ezért az evolúciónak nincs célja. Vagyis nem a jövőben bekövetkezőesemények mozgatják, hanem a pillanatnyi körülményekhez valóalkalmazkodás. Egyetlen élőforma további evolúciós alakulását sem lehet előre megjósolni, tehát nem lehet kiszámítani, hogy milyen mérvűátalakuláson megy keresztül az adott faj, és az átalakulás folyamata véget ér-e valaha.

            Evolúciós szempontból tehát az ember esetében a pillanatnyi előnyöket a két lábon valójárás elsajátítása jelentette, hiszen az előnyöket a felszabadulókét elülsővégtag mellett az indukálta, hogy a felegyenesedés következtében a terep jobban beláthatóvávált, ami a zsákmányszerzésben és a védekezésben is óriási szerepet játszott. Az evolúcióazonban „nem tudta”, hogy ezek az előnyök a későbbiekben milyen negatívumokkal fognak járni. Mint ahogy azt sem, hogy az ember manapság képes akár több mint száz évig is eléldegélni. Amikor az elődeink engedelmeskedve az evolúcióátalakítóhatásának két lábra egyenesedtek, akkor a várhatóátlag élettartam nem haladta meg a harminc évet, vagyis az új testtartásból fakadóízületi elváltozások, ha voltak is, csupán az egyed életének végsőszakaszában okozhattak problémákat. Mindehhez még hozzájárul az is, hogy a felegyenesedés időszakában élt őseink átlagos testsúlya és magassága is alulmaradt a ma élőemberéhez képest.

            Amennyiben a Föld népességének a gerinc, hát, vagy derékproblémáit elemezzük, a kapott felmérési eredményekből kiderül, hogy az emberek ízületi fájdalmai nagyjából harmincéves kor körül már jelentkezhetnek. Csakhogy amíg az elődeink nagy része ebben a korban már a túlvilági élettel ismerkedett, vagy „vén öregként”szenvedett egy-két évet, addig a ma élőfiatal harmincas, negyvenes éveiket taposóemberek nagy hányada küszködik ezekkel a fájdalmakkal, némelyikük akár 40-50 évet is.

Az időskori változások és az evolúcióösszefüggései

A 19. század derekán Weismann felvetette azt a gondolatot, hogy az élőlények körében tapasztalhatóöregedési folyamatnak egyetlen célja van, mégpedig, hogy kiiktassa az adott faj „elhasználódott”, ezáltal a populációszámára értéktelennévált egyedeit. Noha ezt a kijelentést a tudománynak idáig még nem sikerült maradéktalanul igazolni, annyiban egyetérthetünk Weismann-nal, hogy a természetben valóban ritka jelenség, hogy valamely faj egyede megérje az öregkort, ami a faj túlélési stratégiája szempontjából nem létfontosságú, vagyis az öreg egyedek megmaradása a faj fennmaradásának tekintetében nem jelentene szelekciós előnyt.

Egyes tudóscsoportok mindazonáltal azt feltételezik, hogy az öregedés folyamata hasonlóevolúciós változáson megy keresztül, mint az egyedfejlődési változások. Az ontogenezis során a genetikai program egzakt módon működteti azt a bonyolult eseménysort, amelynek folyamán a megtermékenyített petesejtből kifejlett egyed lesz. A gerontológusok egy része azt feltételezi, hogy ugyanilyen genetikai program vezérli a kifejlett egyedet az ivarérettségtől az időskorig, mindezt az öregedésre jellemzőfolyamatos változások szabályai szerint.

Ám az alapkérdés továbbra is az, hogy az öregedés folyamata vagy az élettartam fejlődött-e az evolúciósorán? Egyes szakirodalmak azt fogalmazták meg, hogy az evolúciófolyamán az élettartam fokozatos meghosszabbodása alapján történik a szelekció. Vagyis az látszik körvonalazódni, hogy a hosszúélettartam bizonyos fajok számára semmilyen előnyt nem jelent, az evolúciómégis, mintha kedvezne az élettartam növekedésnek. Az állatvilág területén történt további megfigyelések igazolják, hogy általában az intenzívebb mértékűszaporaság rövidebb, a kisebb mértékűvagy lassabb szaporaság pedig hosszabb élettartamot eredményez. Ezáltal kijelenthető, hogy a szaporodási esély és az élettartam között bizonyos mértékűkompromisszum tapasztalható.[25]

Az öregedés folyamatainak biológiai hátterét alaposabban megvizsgálva azzal az alapvetőproblémával találjuk magunkat szemben, hogy maga az öregedés a szaporodási időszak végén zajlik, így valójában a szelekciós tényezők már nem hatnak rá. Szerfölött izgalmas kérdés, hogy az öregedési folyamatok mintázata annak ellenére, hogy egyénenként rendkívül eltérőmódon megy végbe, mégis többé-kevésbémindenkinél egyforma.

Az evolúcióalapján abból célszerűkiindulnunk, hogy az öregedés a természetes kiválasztódás mellékterméke, vagyis a szelekciónem magára az öregedésre, hanem valami egészen másra irányul, és az öregedés csupán szekunder következményként lett része az egész folyamatnak. Minden egyed szaporodásának van egy várhatóvalószínűsége, ami a születéskor nulla, fiatal felnőttkorban maximális, majd ezután fokozatosan csökkenőtendenciájú.[26]Ezek alapján úgy tűnik, hogy a fitness[27]egyik alapvetése, hogy az egyed kellőéletkort éljen meg a megfelelőmennyiségűszaporodáshoz, de a hosszúélettartamot meghatározóprogramra nincs szelekció.[28]Ezek alapján az körvonalazódik, hogy az ember késői életeseményeire valószínűsíthetően nem hat a szelekció, a mechanizmusok mégis lehetővéteszik, hogy az öregedés genetikai hátterét valósnak gondoljuk.

Medawar 1952-ben írt tanulmányában kifejti, hogy ha az idősebb korban felhalmozódókáros mutációa reproduktív szakasz késői részében következik be, az átöröklődhet a további generációkba, mert hatása csak a szaporodási időszak után érvényesül. Ez az elmélet az öregedésért felelős gének passzív felhalmozódását feltételezi. Az időskorban történőgyermeknemzés pontosan ezért veszélyes az utódgenerációra, mert a mutációk kialakulása egy bizonyos kor után nem csupán felerősödik, hanem tovább is öröklődik.

A fenti elméleti okfejtéssel ellentétben Kirkwood abból indul ki, hogy a testi funkciók fenntartása energia befektetést igényel, aminek viszont csak addig van funkcionális előnye, amíg a reprodukciót szolgálja, ezt követően már érvényét veszíti. Ezt nevezte Kirkwood az „eldobhatótest”elméletének, mely kimondja, hogy amennyiben a körülmények lehetővéteszik a hosszabb élettartamot, akkor érdemes a test minél hosszabb ideig valómegtartására energiát befektetni, és a lassabb, de többszörös szaporodásra átállni. Ha viszont az adott körülmények nem jósolnak hosszabb élettartamot, akkor a test megtartására fordíthatóenergiák helyett a gyorsabb, de rövidebb szaporodásra kell koncentrálni. Ez viszont felgyorsítja az öregedést, mert a testet egyensúlyban tartófolyamatok redukálódnak. Ez alapján könnyen elképzelhető, hogy ez nem csupán az evolúció, hanem az ontogenezis szintjén is működőmechanizmus, ami magyarázatot adna az élethossz tekintetében mutatkozóvariabilitásra is.[29]E teória szerint az egyén élethosszát mind a szaporodáshoz, mind pedig az élethossz fenntartásához szükséges energia határozza meg.

Az öregedést tárgyalóevolúciós szemlélet az eldobhatótest teóriáján kívül három főkérdés mentén körvonalazható. Az egyik a mutációakkumuláció, ami azt a felhalmozódást jelenti, ami az életünk során az egyre több génmutációelraktározódása folytán ér bennünket, és amit valójában nem lehet elhárítani. Bár ezek a mutációk általában nem okoznak végzetes hibákat az emberi szervezetben, hiszen a védőmechanizmusaink időről-időre „kijavítják”ezeket a hibákat, de az olyan sejtszerveinkben, mint például a mitochondriumokban, ahol nincs ilyen védőmechanizmus, ott a mutációk felhalmozódásával és akkumulálódásával egyaránt számolnunk kell. Ezek a felhalmozódások azt eredményezik öregkorban, hogy az egész szervezet működését képesek lesznek befolyásolni.[30]

A másik az ellentétes irányúhatásváltás elmélete (antagonisztikus pleitropia), ami azt feltételezi, hogy van néhány olyan gén, amiknek a hatása a szaporodási életkor után megváltozik. Vagyis, ha egy gén például valamilyen szervnek a növekedését szolgálta fiatal korban, akkor ugyanaz a gén a hatásváltás következtében az adott szerv csökkenését, esetleg annak az elpusztítását fogja szorgalmazni. Vagyis ezek a gének fiatal korban pozitív, időskorban pedig negatív hatást gyakorolnak a szervezetünkre. Mivel a pozitív hatás miatt ezeket az evolúcióelőnyben részesíti, ezek szintén felhalmozódnak, és minél több van belőlük, annál inkább képesek kifejteni a hatásukat, melyeknek a negatív eseményeit időskorban fogjuk érzékelni.

A harmadik az úgynevezett felesleges túlfutás (redundancia) ami az ivarérettség időtartamakor kezdődőfolyamatokat foglalja magába. Egy faj fennmaradásának egyik fontos alaptényezője a szaporodási kor elérése, valamint minél több utód létrehozása. Ez az időszak egy meghatározott időintervallumot feltételez, a modern ember esetében kb. 55-60 éve korig tartószakasz, amelynek során az evolúcióegy bizonyos túlfutási (redundáns) időszakot biztosít a szaporodásnak. Tehát, ha egy bizonyos fajnak a szaporodási korszaka mondjuk harminc év, akkor az élettartama ennek a fajnak harmincöt év lenne, tehát a fennmaradóöt év az a redundáns túlfutási időszak, ami még az esetleges szaporodást biztosítja. Mivel ez a túlfutási időszak már eredendően nem az aktív szaporodási időszakba tartozik, így azok az evolúciós célok is megváltoznak, melyek odáig a szaporodás irányába hatottak.[31]

Az öregedési folyamatokat ugyanakkor közvetlen evolúciós szemlélet mentén is megközelíthetjük, mely az előzőektől eltérőmódon igyekszik magyarázatot adni arra, hogy miért és miként öregszünk. Az elmélet kiindulópontja az úgynevezett feltétlen szükséges élettartam[32]fogalmi rendszerén alapul, mely azt a minimális élettartamot feltételezi, amely a sikeres szaporodáshoz szükséges. Tehát az evolúcióegy faj számára nem azt írja elő, hogy meddig éljen, hanem azt, hogy mennyi az a minimum élettartam, ameddig élni kell, s ezt nevezhetjük szaporodási élettartamnak is. A sejtek parányi komputerekként, egy öröklött kódrendszerrel programozottak, ami nagyságrendileg addig az életkorig hatékony, ameddig az evolúciós erők szelektív hatása érvényesül, vagyis a normális reproduktív időszak végéig. Az élet e szakasza után a program még folytatódik egy ideig, de arra már nincsen képessége, hogy az öregedés további hatásaival megbirkózzék.

Ezek az elméletek, függetlenül attól, hogy maradéktalanul nem igazoltak, mind kellően elgondolkodtatóak és nagy biztonsággal állítható, hogy mindegyik elmélet tartalmaz bizonyos valósági tényezőket. Ha a fentieket összegezzük, akkor –bár az öregedés folyamatát nem fejtettük meg –világossáválhat számunkra, hogy a folyamat több egymásra hatóvagy egymásra épülőmechanizmus mentén körvonalazható, tehát semmiképpen nem vezethetővissza egyetlen okozati tényezőre. Vagyis az öregedés olyan komplex folyamat, mely több együttes tényezőkölcsönhatásaként megy végbe és belsőmechanizmusokat feltételez.

Irodalom

BárdosGyörgy (2006): Az élet árnyoldalai.Scolar, Budapest, 2006.

Le Bourgh, Éric (2001): A mini-review of the of evolutionary theories of agging. Demogr. Res. 4: Art. 1., 1-28.

Darwin, Charles (2007): A fajok eredete. Tipotex, Budapest, 2007.

CsányiVilmos (2011): Társadalom és ember. Gondolat, Budapest, 2011.

HarmatÁrpád Péter (2015): Az őskor és az emberré válás története.http://tortenelemcikkek.hu/node/1491998.

Hayflick, Leonard (1995): Az öregedés titkai. Magyar Könyvklub, Budapest, 1995.

Jablonski, Nina G. (2016): The Naked Truth. Scientific American, Volume 25, Number 4s, September, 2016., 52-59.

KatonaFerenc (1974): Emberréválás.Gondolat, Budapest, 1974.

Mayr, Ernst (2001): What Evolution Is. Basic Books. New York, 2001.

Malthus, Thomas Robert(1902):Tanulmány a népesedés törvényéről. Pulitzer Kiadó, Budapest, 1902.

SemseiImre (szerk.) (2011): GerontológiaII. kötet, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2011.

SzeberényiJózsef (1999): Molekuláris sejtbiológia. Dialog Campus, Budapest –Pécs, 1999.

Webster, Richard (2002): Miben tévedett Freud?



[1]  Katona, 1974.

[2]  Anaximandrosztól származik egy olyan írástöredék, melyben megemlíti, hogy az emberek először a tengerben éltek, hal formájúak voltak, majd később a szárazföldre jöttek és levetették a halbőrt.

[3] A gradáció során egy állatfaj populáció nagysága nagymértékben meghaladja az átlagos értéket. Az egyedsűrűség növekedése hirtelen következik be, majd egy csúcsérték elérése után hirtelen egyedszám csökkenést tapasztalhatunk. A gradáció után újra, több generáción keresztül az átlagos egyedsűrűség jellemzi a populációt.

[4] Katona, 1974.

[5] Darwin, 2007.

[6] A sztromatolit cianobaktériumok, azaz fotoszintetizáló kékbaktériumok által létrehozott üledékszerkezet.

[7] A radiometria, azaz a földtani kormeghatározás.

[8] Dawkins, 2009.

[9] A szelekció vagy kiválasztódás olyan evolúciós folyamat, mely során a reprodukcióra képes élőlények nemzedékeinek váltakozásával bizonyos tényezők hatására egyes öröklődő tulajdonságok gyakorisága nő, egyesek gyakorisága pedig csökken.

[10]  Darwin, 2007, 61.

[11]  KSH. 2012.

[12]  Thomas R. Malthus: An Essay on the Principle of Population, London, 1798. (Magyarul: Malthus, 1902.)

[13] Rokonának maradványait Magyarországon, Rudabányán is megtalálták.

[14] Katona, 1974.

[15] Webster, 2000.

[16] Katona, 1974.

[17] Harmat, 2015.

[18] A kreativitás legmagasabb szintjén gyökeresen újat teremtő.

[19] Jablonski, 2013.

[20] Csányi, 2011.

[21] A kiöregedő egyedekkel való „állatias” bánásmód valóságalapjait a ma élő vadállatok viselkedéséből lehet visszavezetni.

[22] Semsei, 2011, 62.o

[23] Semsei, 2011, 63.o

[24] Mayr, 2001, 67.

[25] Hayflick, 1995. 267-275.

[26] Le Bourgh, 2001.

[27] Fitness: itt szaporodási siker, rátermettség.

[28] Szeberényi, 1999.

[29] Le Bourgh, 2001.

[30] Bárdos, 2006.

[31] Ld. u.ott.

[32] Ld. u.ott.