Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat
2018/16           ISSN: 2062-2597

Gerevich József : Múzsák és festők. Teremtő vágyak, Noran Libro, Budapest, 2017, 201p.
ISBN: ISBN 978-615-5791-
Recenzió: Prof. dr. Forrai Judit DSc - Semmelweis Egyetem, Népegészségtani Intézet
Kötet: 2018/16

Gerevich József festőművészettel kapcsolatos írásainak A Múzsák és festők. Teremtő vágyak 2. című megjelent második kötete azokat az emberi kapcsolatokat mutatja be, amelyek tudottan, vagy források hiányában csak feltételezhetően inspirálták a festőket bizonyos művük elkészítésében. A kiválogatott anyag közel ötszáz évet ölel fel, különböző stílusokban, un. festőiskoláknak nevezett irányzatok képviselőiként megragadja azt a pillanatot, amelyben a néző ugyan első rápillantásra talán nem veszi észre mindazokat az információkat, amelyek egy művész és műelemzés rövid és népszerű bemutatása után egyértelművé válik. Az örök téma: két ember kapcsolata, egymásra hatása, s annak motivációs hatása magára a festményre. Az ily módon történő képelemzés magyarázatot ad a képről. A festmény egy statikus, kétdimenziós tárgy, amelyet a művész tehetsége, a kor technikai és ízlésvilága alakít egy elbeszélő, mozgalmas, leíró művé. Abban a pillanatfelvételbe kell különböző vizuális hatásokkal elérni a térbe való helyezést és az idő függvényét, valamint a képen szereplő emberek történeti múltját a jelennel való kapcsolatát, s egyben felkelteni a nézőben az érdeklődést, hogy tüzetesebben vizsgálja meg a kép üzenetét.

A gyűjtemény kiindulópontja valószínűleg Freud Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke c. klasszikus esszéje (1910), melyben a szakirodalomban először és hangsúlyosan elindítja útjára Freud a pszichobiográfiát, vagyis olyan életrajz leírását egy festményen keresztül- nevezetesen a Mona Lisa megfejthetetlen mosolyába és borotvált szemöldökébe adott eseményeknek lélektani elemzését, az író gondolatvilágán keresztül, amely ma már közkedvelt műfaj. Beengedi a nézőt azokba a háttér információkba, amelyek - a szerző szerint - hatására a kép olyan és pont olyan, amilyen. Bármelyik elemző festménynek így megtudhatja az olvasó a szinte általános és rövid korrajzát belehelyezve a művész és múzsája életútját, találkozásuk valóságát, amelyből később tragikus végkifejletű élete lesz az egymástól elváló festőnek és múzsájának, mint pl. Modiligani és Jeanne Hébuterne, James McNeill Whistler és Joanna Hiffermann, Romney és Lady Hamilton, Peder Severin Kroyer és Mária Triecke, stb.

Kiemelendő, hogy a festők és festmények között épp oly természetesen válogat a szerző a női festők között (Dora Carrington, Maria Triepke), mint ahogy a természet adja a különböző szexuális irányultságaik, vagy épp az elfojtásuk kapcsán azok megrázó narratívájuk lényegét megragadva, amelyek a képek elkészítésére gyakoroltak hatást, kiegészítve a pszichiáter szinte tőmondatos, szikár diagnózisaival, azok magyarázataival

Széles palettáját olvashatjuk a festészet emberi hátterében zajló párkapcsolati egyenlőtlenségeiről, eseményekről, a női szépség múlandóságáról, a szépség-piaci karrierek gyors omlásáról, vagy egy meghalt múzsa örök emlékének állításáról. Izgalmas olvasmány.


Nigel Barley: Az antropológia nem extrém sport, Typotex Kiadó, Budapest, 2015, 300p.
ISBN: ISBN: 978-963-2798
Recenzió: Prof. dr. A. Gergely András - PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola
Kötet: 2018/16

 „A monográfiákat fordítva írják. Hamis rendet erőltetnek a valóságra, amelyben minden a helyén van. Ez a könyv viszont azon tapasztalatokkal párhuzamosan íródott, amelyeket dokumentál. Teljesen más könyv születhetett volna a jelenleg a londoni Museum of Mankind kiállítótermeiben álló nagyszerű toradzsa rizscsűrtől kiindulva, ami bemutatja azt, hogyan nyert a felépítésének terve etnográfiai, pénzügyi és muzeológiai értelmet. De nem így történt…” (10. old.).

Így, ilyen tónusban kezdi Nigel Barley azt a kötetet,[1] mely szakirodalmi munkásságának számos opusza közül másodikként jelent meg magyarul. Magán a kiadói weboldalon is megtalálható recenziók mutatják, hogy ismeretközlő- vagy népszerűsítő cikkeken túl szakmai, vagyis társadalomkutatási reflexió alig-alig született a kötetről, melyet lényegében semmi sem indokol. Épp ellenkezőleg, kutatás- és befogadás-módszertani szempontból izgalmas, méghozzá szórakoztató és a kritikai elemző miliőben is megfontolásokra érdemes szakmunka ez, melyhez a szaknéprajzi (csűr-készítés, bambuszhasználat, bivalytartás, életmód, stb.), térség-antropológiai (Indonézia, város, falu, közlekedés, szakrális szertartások, stb.), valamint tényleges kutatás-módszertani tanulságok is kapcsolódnak, s ekként (bármily „könnyűnek” is találtatik) fontos szakkönyv ez.

Nigel Barley első könyvéről, a „Zöldfülű antropológusról” itt most csupán azt az analógiás közlést engedtessék megosztanom, hogy a kameruni kutatás előkészítésének (hasonlóképpen bonyodalmas) fázisai, majd a terepre érkezés meglepetései, továbbá az előzetes kutatási terv „lépései” ebben az indonéziai terepnaplóban is tervszerűtlennek tűnő rögtönzés arculatát öltik – avagy tán Barley önironikus megjegyzéseit követve úgy is fogalmazhatnánk: a kutatás kockázatai belefoglalt eseménysorrá válnak -, így az érdeklődés mélyén rejlő kaland-túrává teszik azt is, amit tudományos célként jó előre megfogalmazott. Barley impressziói, melyek élvezetes, érdemes fordításban (Walsh Máté Gergely kitűnő munkájaként!) az Extrém sport kötetet jellemzik, jól jelzik, miféle „extremitás” van abban, hogy az ember kiszolgáltatottá, sodródóvá, rögtönzővé, alkalmi megoldásokban tobzódóvá válik, amint valamely társadalmi és földrajzi-kulturális terepre lép.

S amint így együtt kalandozunk Nigel kollégával, addig nem mellékesen a „kockázatos” szakmát is gyakoroljuk, sőt, tesztelik kutatói felkészültségünket, leleményességünket is. Kiderül, hogy sem halálmegvető ugrásra, sem éhezésre vagy kiszáradásra nem kerül sor a Szerző sorai között, de annál izgalmasabb elméleti kihívásokra virradunk, amikor - mint egy tájékozott, felkészült helybéli vezetővel - élménydúsan kirándulunk a társaságában. De ezenközben ráébredhetünk, mivel jár, s mi mindennel kecsegtet, ha odahagyjuk íróasztalunk és dolgozószobánk kényelmét, a ringató gurulószéket és a szúnyogmentes övezetet, hogy együtt kalandozzunk „a fehér hollanddal” – aki ugyan nem holland, de a toradzsáknak ez mindegy, egyre megy, számukra, minden gyarmatosító végül is egyforma, akár „lehúzható” némi trükkel, akár nem. Valami pénzes, vételképes ügyfél…, a végtelen szívélyességen túl még praktikus helyi vásárlásokra is hajlamos egyed… Persze, talán nem azért kedveljük meg, mert a sodróan olvasmányos, vidám, angolosan önironikus, bátorítóan tudományos és kalandosan lehangoló kötet okozna tematikus vagy módszertani kételyeket, rizikós próbatételeket vagy veszélyeztető útvesztőket. Hanem mert valójában szimpla kalandfilmbe öltöztetett szakmunka ez egyúttal. Barley ez esetben sem kezdő „sportoló” már. Többedik kötete és terepe ez, sok évnyi indonéziai tapasztalat áll immár mögötte. Rálát a helyzetekre, belelát és megért sorsokban rejlő nüanszokat, elfogad és elvisel, megtűr, sőt kihív bizonyos szituációkat – s mellette mondhatnánk reflexív is, amúgy meg kutatói módon tűrőképes, mint aki kénytelen is belenyugodni a hazai biztonságos zónákon túli világok másságába, önvédelmi cseleibe, a „Nagy Fehér Ember” látható utálatát is magába foglaló indonéz szívélyességbe, de meg érdekli is ez a másságosság…, leírni érdemes sajátlagosság, az elfogadás szükségszerű érdessége, mely a haszonelvű világok betolakodása ellen a maga finoman rejtélyes haszonelvei szerint száll szembe.

Barley „antropológus üzemmódja” nemcsak hercig, türelmes és kíváncsi, okoskodó és belátó egyszerre, hanem valójában minden görcs és „tudományközvetítő” gőg vagy nyakkendős túlbonyolítás nélkül vezet be a toradzsák életvilágába. E kisebbségi őslakos nép a régi Celebes, ma Sulawesi egyik népcsoportjaként, nagy vonalakban az Ausztrália/Fülöp-szigetek/Borneo háromszögben, pontosan az Egyenlítő vonalán élő indonéz lakossággal áll kisebbségi szuverenitásban, kiegészülve Pápua-Új-Guinea és a filippínók vándorlásképes népeivel. Amiről a turisták előtt híresek a toradzsa falvak, az a települési térben látható, cizellált faragásokkal, ügyes bambuszkezeléssel és még cicomásabb díszítéssel elkészített házak szabályos rendje, s a hozzájuk hasonló rizstároló épületek látványvilága…, meg a hegyi sziklaodvakban kialakított temetkezési mód furasága. Persze az etnográfiai mintagyűjtés már régen megtörtént, a helyszín fölfedezése után már szinte „turista-látványossággá” lett maga a falu is. Emiatt azonban aligha van kortárs brit antropológus, aki áttörné magát az óceánok, harsány városok, poros falvak, transzvesztita papok, fejvadászok és marginális lelkek ekkora rengetegén, hogy épp csak megtekinthesse a csúcsos házak architektúráját vagy megkóstolja a bölényhúst egy szutykos domboldali tűzrakó-hely körül…

Márpedig itt mégis ez történik, brit típusú „gyarmati” antropológia, éppenséggel a gyarmatosítás utáni korszak gyarmati népeinek egyikéről, mely mintegy „hagyja” magát belátni és elemezni. Ugyanakkor állandóan formálja is magamagát, szemben a tradíció-cserkész kutatók és bakancsos turisták ellepte indonéz mikrovilággal, a nagyvárosi látványfelhozatal-kereskedők nyomásával, és a szemfüles kutatók lefülelte helyi intimitásokkal… De a terep-séta és hegymászás, bambusz-tanulmányok és nyelvi gyarapodás közben a megismerés folyamatát, a felelősség kulcskérdését, a kölcsönkapcsolatok hatásait, az élő és változékony helyi kultúra sokszorosan rétegzett lenyomatait is főszerepben látjuk itt. Azt a fajta kutatást éljük át a Szerzővel, mely nem „a” toradzsákról beszél, hanem bizonyosakról, nem Szulavéziről, hanem egy bizonyos vidék számos bizonytalan állapotrajzát adva invitál közelebb a kérdések, belátnivalók, megértésre érdemes tematikák, kutatásmódszertani alapelvek és megoldások érzékeny variánsaihoz, egy konkrét faluhoz, mely a legjelesebb a helyi építkezés terén, de környéke is meglepő fölfedezésekkel kecsegtet.

A kutatói terv s a változások sodra dacára, Barley ezúttal már nem mint „zöldfülű antropológus” vezet körül a helyi élményzivatarban, még akkor sem, ha a turistautakat kerülve inkább halálra mássza magát vigasztalan esőerdőkben és hegyormokon, de legalább a közvetlen tapasztalás kalandjával gazdagodásban olvasóit is sikerrel részelteti, megfigyeléseibe is beavatja, részletrajzokat adva mind a tapasztalat, mind a fölfedezés, mind pedig a kutatói önreflexió intimitásaiból. Ugyanakkor éppen eközben élményközelből gyűjtve ad hiteles lenyomatot a toradzsa kisebbség és kisebbségeken belüli szubkulturális etnikai csoportozatok, „civilizáció még nem érintette” közösségek hogylétéről, s itt invitál közös ismerkedésre a barátságossá lett lelkek őslakosi szokásaival, életvezetésével, szimbolikus tőkéjével, hagyománykövető (vagy épp e hagyományról mit sem tudó, csupán azt éltető) habitusával, végtelen fogadókészségével, vagy akár hatalmi túltengésbe omló szereptudatainak néhány verziójával. Megtört szárnyú, olykor véres vagy megbetegült, torz vagy elmeszabad egyedek kedvelhetőségét is folytonosan tesztelő kutatót kísérünk, kézfogásából a legkevésbé a brit „fennhatóságosság” árad, sokkal inkább a „beavatotti üzemmód” kényelmes, türelmes és érdeklődő alapjáratának cselekvés-zaja. Nyitott és szórakozó, kísérletektől sem riadó „extremitása” az elhivatott sportoló teljesítmény-mércéjével és a felmérést készítő kutató megbízhatatlan impresszionisztikusságával együttesen érvényesül. S mindeközben megosztja velünk ízes kételyeit, szakmai dilemmáit is: „Az antropológusok hagyományosan tudományos monográfiákban írnak más népekről. E kissé száraz és barátságtalan kötetek szerzői mindentudók, és olimposzi magasságokból tekintenek alá. Nemcsak egy kultúra olyan mély megértésére képesek, ami még a ’bennszülöttek’ képességeit is felülmúlja, de soha nem hibáznak, és soha nem vezetik félre önmagukat vagy mások őket…” (9. old.). Ennek ellenpontozásául az állítás rögtöni cáfolatára is sort kerít: a kötet tele van megvezetésekkel, lehúzásokkal, belekényszerítésekkel, „biztosítás” vagy védőháló nélküli mélyugrásokkal, szavatosság nélküli kóstolókkal, „próba-szerencse” típusú vállalásokkal, másság-tűrésekkel és a saját máskéntiség önreflexióival. Ha nem is extrém sport, de extrém életmód, még extrémebb tapasztalati tömeg, és sokkal talányosabb írói alapanyag mindez. „Mindentudás” nélküli habitus ez, melyben nemegyszer a bennszülötteket csak kísérve és megértve, vagy velük folytonos interakciókban kapjuk rajta, hogy bizton tudja: interjú-alanyai, beszélgetőtársai nem ért(het)ik, mit akarhat itt és miért, s nem ért ő sem többet abból, amit a toradzsák kérdeznek vagy válaszolnak. De szemmel láthatóan éppen ekkor van igazi egyensúly a kutató és a kérdezett, a „rendező” és a „szereplő”, a közeli és a távoli között – ami nélkül viszont antropológiai terepkutatás és monografikus feltárás sem lenne mindez.

Habár mégis, lehetne talán, de másik fajta alkotói teljesítmény mentén. Ez a második (Afrika utáni) tematika Barley életében, aki még a nyolcvanas években  először Indonéziába, amikor a brit szociálantropológiában még jelen vannak a „nagy öregek”, a „módszertani iskolák”, a kutatási kötöttségek, s még nincs túlsúlyban a kutató énjére is rávilágító, önreflexív, kritikai fordulat utáni leírásmód, melyet majd  csak azután követ a „posztmodern fordulat”, az „eredetiség” vitája, a „globalizációs” kereszthatások, a tematikus és tudásterületi partnerségek új korszaka. De Barley már ezt is mintegy előlegzi, az „értelmezés hatalmát”, és örömét közel hozza olvasójához a nyolcvanas évek végén, beleértve a tévedéseket, cikizve a ráfázásokat, megmosolyogva a „biztos tudásokat”, s ráébredve a kutató egzotikusságára a bennszülöttek aspektusából is. Egyszerre klasszikusan és posztmodernül, személyesen és mégis tudományosan…

A lényeg az, hogy a terepmunka gyakran sokkal inkább kísérlet arra, hogy a kutató megoldja az ő saját, nagyon is személyes problémáit, mintsem hogy megértsen más kultúrákat. A szakmán belül gyakran úgy tekintenek rá, mint ami gyógyír minden bajra. Tönkrement házasság? Menj, és foglalkozz egy kis terepmunkával, hogy helyrerakd a gondolataidat. Lehangolt vagy az előléptetés hiánya miatt? A terepmunka majd segít abban, hogy elvonja erről a figyelmedet. De bármi legyen is az ok, az etnográfusok mindannyian ugyanazzal a biztonsággal ismerik fel a vadon hívó szavát, ahogy a muszlimok hirtelen sürgős késztetést éreznek arra, hogy Mekkába zarándokoljanak” (15. old.).

S e késztetés, melyet többedik indonéz terepmunkája nyomán érez, már nem a majdnem-véletlen célhelyszín-választás, melynek révén jut el első kalandtúrájára, Kamerunba a (hegyi) doajók közé, ahol Barley mint kezdő kutató debütál, és a „feljegyzések a sárkunyhóból” szakmai eredményei által lesz hivatásos kutatóvá, azt követően már egyetemi tanárrá és „tapasztalt”, a beavatás próbatételén átjutó felfedezővé. A toradzsákra már rákészül, érti és mintegy „mandarin” nyelvként használja is az indonézt, de persze ennek sem mindig látja hasznát, hisz még gyanúsabb sok helybeli szemében. De látható, hogy kutatói jelenlétének „bolondériája” tiszteletet ébreszt a helyiekben is. Mint kutató persze megvallja: ezt a tudásterületet lehet akként tisztelni, mint megszállott őrültek, tudományos futóbolondok, magányos menekülők vagy pionírok szakmáját, s lehet úgy is, mint a kortárs civilizációk közötti utazás, életvilág-keresés és összehasonlító értékkutatás eszközét. E „hasonlítási mánia” és a közgondolkodás sablonjainak ellentmondó tények gyűjteménnyé szervezése mozgatja Barley törekvését is, midőn úgy dönt: a közfelfogás és sematikus leírás ellenében megnézi magának, milyenek a „hegyes fülű gyerekek” a toradzsák vidékén. Induláskor a biztosítónál derül ki, hogy sem atomtámadás ellen nem lesz biztosítva, sem elrablás, szabadesés, ernyős ugrás nem engedélyezett az ügyfél számára, de „az összes egyéb extrém sport” sem – így hát a jó hírű biztosítótársaság menlevelével lényegében vakrepülésbe fog, mikor (mint már jó ideje indonéz kultúrák kutatatója) belefog a föltáró érdeklődés kiélésébe. Minthogy minden apró szimbolikus cserében és szerepviselkedésben meglátható kommunikációt elfogadóan visel, de olykor össze is hasonlítja afrikai előképekkel, valójában az „előkelő idegen”, a drága terepjáróval vagy „makadámúton közlekedő” urizálókkal ellentétben mindent épp úgy tesz, mint a helyiek – így hát velük együtt éli át a lét elviselhetetlen bonyolultságát, a „fehérembernek” körülményesen fölöslegesnek tetsző bürokratikus hatalmaskodást, a megtanult nyelv dacára megtapasztalt törzsi értetlenséget (hisz a hivatalos indonéz „udvari” nyelv mellett mintegy háromszáz további nyelvet és nyelvjárást tartanak életben a helyiek), no meg az „érintetlen természeti népekről” szóló szakmai vagy közbeszéd-verziók képtelenségét is. Előzetes tájékozódásul nemcsak nyelvet tanul, szakirodalmat olvas, térképeket böngész, néprajzi leírásokat és építészeti-archeológiai előtanulmányokat végez, de átérezni hajlamos a területen már járt kutatók („felfedezők”) képtelenségeit is: az egyik közlemény „egy rettenthetetlen riporternő ’felfedezőútjairól’ szólt. A nő úgy írta le önmagát, mint aki ’beleveti magát’ a toradzsa területbe, ’átverekszi magát’ az országon és ’szembeszáll’ a hegyekkel. A leírt útvonalból elég világosan látszott, hogy erőfeszítéseit a makadámutakra korlátozta, és valószínűleg busszal utazott. Ez aggasztott, mivel észrevettem magamon a hajlamot a hasonló gondolkodásra. A Nyugat a Kelet kötelességének tartja, hogy vad, de ugyanakkor rejtélyes legyen. Egy kis brutalitás kellemesen izgalmas lehet, de ne a durva afrikai fajtából, inkább valami kifinomult komplexitású dolog legyen…” (80. old.).

A maga szulavézi botladozásait azonban már a megszálló antropológusok alapdilemmájától független felfogással tolmácsolja: ha a nagy tradíciójú, sokszínű kultúra átfordul turistacsalogatóba, az nem „baj”, főképp nem a helyieknek, akik erre hangolódva élnek. Hanem az igazi nehézség maga a folyamat átlátása, a globalizáló hatások tünetsorának kivédése, ami persze nem idegen a helyi üzleti világtól, de aminek az „ősi” inkább csupán díszletévé válik…

A következő nap kapcsolatfelvétellel és általános készülődéssel telt, mielőtt ’belevetettem’ volna magam a vadonba. Sajnos nemzeti ünnep volt, az indonéz függetlenségi nyilatkozat negyvenedik évfordulója. Majd’ minden zárva volt. […] A fénypont egy biciklis felvonulás volt, amit egy ezüst fóliával a szabadság fáklyájává változtatott bicikli uralt. Sajnos a tenger felől erős oldalszél fújt, így átimbolygott az úton, és nekiütközött egy óriási aranyhalnak, amit nyolc kislány vitt azért, hogy a halat, mint proteinforrást népszerűsítsék. Egy férfi a mezőgazdasági minisztériumból teherautón járta a várost, és vizet spriccelt a nézők arcára, miközben rizsszálaknak öltözött iskolás fiúk táncukkal a rovarölő szerek hatására történő erőteljes növekedésüket illusztrálták. Egy renegát bemutatót is láttunk, melyben egy óriási türelemmel csigává változtatott motorkerékpár szerepelt. Miközben az üzenete távolról sem volt világos, hirtelen és nagy sebességgel mindig a legváratlanabb irányokból jelent meg, aztán átmanőverezett a többi kocsi között, majd felborult. Az egész rendkívül életvidám volt, és rámutatott arra az irigylésre méltó indonéz képességre, hogy örömet találnak a legvalószerűtlenebb szituációkban is” (84-85. old.).

Barley magával a helyben-lét élményével, az indonéz létélménnyel és a túlfantáziált „ősi és hagyományos” helyi kultúrák álarcaival együtt is elszórakozik azon, hogy a toradzsák „logikátlansága”, az őslakosok cselekvései, a „miért úgy csinálják” érdekessége és a „miért csinálják” okszerűsége együtt kínál megismerhető kevercset, a helyi hibriditás adekvát formáit, a hagyománykötött és a kirívó jelenségek komplex közösségiségét is megjelenítő, mixelt változatokat. A milliós nagyságrendű kisebbségi népcsoport a sokszázmilliós Indonéziában egyik tünemény a sok közül, s ennek egyik kutatója a sok közül csakis úgy tűnhet ki, ha saját hangja, tónusa, atmoszférája van…

Barley ebben nehezen felülmúlható. Sodróan szórakoztató, szinte érintés nélkül tanít, kézmozdulat nélkül mutat meg, egyetlen jelzővel helyreigazít tévképzetek oszlopaiból számosat… S teszi ezt kihívóan – még, ha talán az antropológus mint olyan „leleplező” aspektusa is ott lenne mögötte… Lapozod a kötetet, s a háromszázból már a kilencvenediken jársz, még oda sem ért a kutatási terepre…! Egyszóval csalafinta monográfia ez. /Igaz, a későbbiekben pótolja kalandokkal, sőt meglepetés-szerű after-partyval is szolgál…!/

A csalafintaság amúgy az önkontroll aspektusán át is vezet… A másság-élmény és a tudományos belátás szinte oldalanként kavarog, még ott is, ahol nem a párbeszédek, vidám félreértések és új-tanulások töltik ki a lapokat. „Nehéz rosszat gondolni a szépségről, és sok indonéz valóban nagyon szép. Az itteni munkavégzés kezdeti problémája pontosan az ellenkezője az afrikainak. Ott először le kell küzdenünk a nagyobbrészt bosszantó kultúra kezdetben negatív értékelését. Az ember etnográfiai munkáját az alapján ítélik meg, hogy milyen mértékben sikerül túllépnie az ilyen értékítéleteken – ’a kulturális előítéleteken’, ahogy hívják őket. Indonézia ez idáig olyan kellemes arcát mutatta, olyan meleg barátságosságot, hogy nehéz volt a felszín mögé tekinteni a hibát keresve, ami minden bizonnyal jelen volt. A nyugat-afrikaiakkal társalogni mindig kínszenvedés. Az ember állandóan tisztában van azzal, hogy a megértésért küzd, a két világ közötti hídépítésért, miközben mindent másodlagos értelmezésnek rendel alá. Az indonézek viszont ’csak’ embereknek tűntek. Ahhoz, hogy megértsem őket, nem volt szükség a részemről tudatos erőfeszítésre, és ennélfogva nézőpontjuk nem is volt igazán vizsgálható – ami egy antropológus számára veszélyes helyzet” (54. old.).

S ha csupán ennyi lenne a veszély, az már tűrhető is és fölülmúlható az értelmezés kiépített gyakorlatával… De Barley látja, ez sem könnyebb: „Várjon – mondtam –, maga buginéz. Látom a finom vonalú, hosszú orráról. – Az antropológia megtanítja az embert arra, hogy megtalálja az ilyen kapcsolódási pontokat. Interpretációnak hívják őket. El volt ragadtatva. – ’Eltalálta!’ – Azon kaptam magam, hogy tűnődöm, vajon a buginézek a hajóik előrészére utalnak ’orrként’, vagy fordítva. Volt valahol egy cikk a buginéz hajók szimbolizmusáról. Meg kell keresnem. De a barátomnak újabb megosztandó ismeretei voltak… /…/ A parton két Balin kiszőkült és leégett, szőrös térdű és mezítlábas ausztrál volt. Bár még korán volt, ők már nagyon részegek voltak, pont mintha a kulturális sztereotípiák szatírájából léptek volna elő…” (88. old.).

Ahogyan ezután megküzd a „gazdag turista” eluralkodó képzetével: „Két dolog terjeszti a nyugati kultúra ketchupját szerte a világon. Az egyik a kommunikáció. A másik annak legerőteljesebb metaforája, a pénz. De itt egészen hirtelen egy teljesen más világban találtuk magunkat, egy olyanban, amely befelé fordult, és nem kifelé, ahol az anyagi kényelem nem magától értetődő, de ahol ott volt az izgalmas lehetősége annak, hogy megpillantsuk a valóságnak egy idegen vízióját. Bárki számára, akit magával ragad az etnográfiai kutatás, ez a lehető legnagyobb izgalom…” (102. old.), majd a kontrasztot is fölfesti…: „Létezik egy olyan hagyomány az antropológiában, miszerint a kutató testi szenvedéseinek mennyisége alapján mérhető le az általa gyűjtött adatok értéke. Mint annyi más előfeltevés, ez is tartósnak bizonyul, az azt cáfoló bizonyítékok ellenére. A másik ehhez hasonló gondolat az, hogy a bonyolult felszín alatt, ahol a hagyományos és a modern találkozik, ott található az igazi etnográfia rétege, a tiszta, romlatlan Indonézia. Ha kellően messze tud az ember kerülni a városoktól, minden bizonnyal megtalálja. Ebből a szemszögből jó ötletnek tűnt kilovagolni az erdőbe…” (121. old.) – s mire lóval, stoppal, busszal meg caplatva a „helyszínre” ér, már túl van a kommunikáción, a kecsapon, a lóval megküzdés és testi fájdalmak rengetegén, a „gumi idő” indonéz másságán és a tárcából bármikor elővarázsolható dúskeblű modell-fotó mutogatásának mágikus hétköznapi élményén, s közel a kötet felénél már el is jut a toradzsa falvakba, az ünneplő közösségekbe, a rituális szertartásokra, s magába a „tiszta, romlatlan” másságosságba…  De eljut a megértéshez, bizalomhoz, sőt barátokhoz is. Talán, mint Boglár tanárúr Wayamanhoz, s a wayanák a Farkasrétre…

A sziklasírok, famegmunkálás, faragások, hitbeli és szimbolikus konstrukciók, meg a társadalmi építmények vegyes együttese ugyanakkor már előre vetíti Barley könyvében a „hibriditás antropológiájának” későbbi korszakát…, ugyanakkor visszahozza a „gyere velem az indiánok közé…!” klasszikus provokációját, a rátalálás váratlanságát, a várható csalódások meglepetésekbe torkolló élményét. Meg a „beavatkozó”, alkalmazott antropológiát megkísértő vállalkozást is: gyertek velem Londonba, építsetek múzeumi használatra rizs-csűrt, díszeset, mutatvány értékűt, s cserébe barátaimmá is lesztek legott…! E két közelítésmód, a terepre menni és a „terepet” ide/haza/hozni már az antropológia és a muzealizáció modernitás-kori összjátéka…, vagy legalább kezdete a hagyományos (Celebeszen éppenséggel holland) gyarmati uralmat követően megfordult migrációs trendnek… Ami nem kevésbé extrém sport, ha nem is „mindenáron” kulturális antropológia. Népélet-leírás, melyben saját „nép” mivoltunk is példa, saját megismerési és értelmezési kudarcaink is esettanulmányi értékűek, saját tévedéseink is civilizációs eredmények…

Mert nemcsak a más világokban, hanem a kutatói kisebbségben is mindig ott lakozik a többség, a kutatóban az ember, az utazók között az antropológus… – és fordítva sincs ez kölcsönhatások nélkül. A toradzsáknál, s a brit antropológusoknál sem. A megismerés-tudományokban még kevésbé.



[1]Az antropológia nem extrém sport. Typotex Kiadó, Budapest, 2015., 300 oldal. Eredeti cím: Not a Hazardous Sport (1988).


Löw Immánuel: Zsidó folklór tanulmányok, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke, Szeged, 2014, 171p.
ISBN: ISBN: 978-963-306-
Recenzió: Prof. dr. A.Gergely András - Szegedi Tudományegyetem, ELTE
Kötet: 2018/16

A Barna Gábor, Glässer Norbert és Zima András szerkesztette kötet a Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 33. opusza melyben, ha az egyetemes zsidó folklorisztika bűvöletes és hétköznapi, szakrális és megismeréstudományi területeinek komparatív szemlézése lett volna vállalt föladata, vagy akár a kultúra vészjeleinek és jelentés-horizontjainak korszakos összevetése, azt sem teljesítette volna kevésbé cizellált, alapos és meghökkentően részletező módon a szerző. A könyv a bevezetőn, utószón kívül két szaktudományi közlönyben megjelentetett rövid cikket (A fűrész és a nap, A Föld mint Ádám szűzi anyja) és négy nagyobb tanulmányt tartalmaz (A szegedi új zsinagóga ablakfestészete, A könnyek, A csók, Manapság), melyekben varázsos arányban oszlik el az a felmérhetetlen kultúratörténeti és judaisztikai (általánosabban is valláshistóriai, eszkatológiai, nyelvi, irodalmi, szakrális folklorisztikai) tudás, mely Löw Immánuelt (1854–1944) jellemezte. Szellemi és rabbinikus hagyatéka Szegeden, bár haloványan, ismert lehetett (halálának 25. évfordulóján emléktáblával is illették lakóhelyét, Scheiber Sándor pedig „igazi kincs”-ként utalt folklorisztikai eredményeire), ismerten „elismert” azonban talán még ma sem lett. Épp ezért korszakos vállalás a szegedi etnológusoktól, hogy sajtó alá segítették írásait, melyekhez hasonlatos aprólékosságú dolgozatokkal talán csak az egyetemes néprajz kivételes varázslóinak egynémely munkája büszkélkedhet. Hagyománykövető tudós emberként Löw a tények körbeadatolásával és változatok mellésorolásával látja el szinte minden sorát, ahol tézisei igazát keresi. Ahol pedig csak árnyaló-részletező leíró tónusban marad, ott is végtelen Biblia- és Tóra-citációkkal, szentírási magyarázatok ó- és újszövetségi verzióival, értelmezések megannyi változatával, német, héber, angol, francia, latin, arámi s megannyi más fordulatával teszi. Ebben ugyan kétségtelenül nem a mai (vagy akár a két világháború közötti fővonalbeli) vallásnéprajz útján jár csupán, hanem megmarad a 19. századi szaktudományos mintáknál, de emiatt (és könnyeden poétikus címei dacára nehezebben olvasható tanulmányai okán) a cizellált jelentésárnyalatok épp ilyesfajta színkép-változataival lep meg bennünket. Vagyis nem sajtóhírbe vezet témaválasztása, esetleg lírai elemzésbe, mint azt kínálná mondjuk A csók című írása, hanem a korszellem adta legteljesebb tájékozottsággal a latin, görög, német és magyar költészet szféráiba is, a nyelvészet világába is, a szokásjogok és történeti példázatok intimitásaiba is, a legkülönfélébb „érintések” legváltozatosabb gyűjteménye mellett… Hasonlóképpen a kéz ujjainak szerepe, jelképes használata, funkcionális és rituális verziói, vagy épp a könnyek jelentés-telítettsége (az öröm, a bánat, a fájdalom, az ima, a szégyen, a boldogság, a félelem, a teremtés, a bűnbánat, a gyász, a belső sírás, a könnyek természettörténete, stb.) – mindezeknek „akkurátus néprajzos” módon adattárazott előfordulásai nemcsak életút-értékű munkát, hanem hasonló tágasságú továbbolvasási és értelmezési hagyatékot is kínálnak. Nem tartalmazza a kötet, de érdemes utalni Löw még nyomtatásban is megjelent zsinagógai beszédeire, melyek több százas nagyságrendje magában véve jelzi, hogy kivételes személyiség még kivételesebb aktivitásáról mutatkozik áttekintés a kötetben.[1]

Ennek kiváló és méltó felfedezésében segít Glässer Norbert és Zima András közös, impozáns utószava, melyben Löw Immánuel szintén rabbi édesapja, Löw Lipót hasonlóképpen míves munkásságára is utalnak, kinek régiségtana, zsidó írásbeliségről fogant műve és más opuszai (négy kötetben - éppen fia által gondozva  - közzétett) műveinek jelentőségével, továbbá reformhajlandóságú asszimilált értelmiségi attitűdjével is mintája lehetett az ifjabb Löw-nek. Kulturális összhatásukban már akként szólnak Löw Immánuel írásai, mint az egyetemes judaisztika terén elismert személyiség, a szegedi örökségének közvetítő erejéről áttekintést adó Scheiber Sándor méltatta volt. Közvetítőről, mely a szétszóratott, a nyugat-európaitól a kelet-európaiig „tolmácsra” szoruló kulturális kisebbség egyetemes örökségét segíti megérteni – épp a helyi, szegedi és térségi dimenziók között, aktuális jelentéstérben. Csókkal, simogató vagy szimbolikusan érintő ujjakkal, a modernség mintázatait elfogadó vagy elvető hagyománytudattal, a zsinagógai vitrázsok jelentéshátterét pontosító árnyaltsággal.

A Löw-kötet tetszetős külleme nemcsak nyomdai bravúr, hanem a képanyagból választott címlapfotó (a tíz méter átmérőjű szegedi üvegkupola égbolt-összképe és virágzó mezőinek harmóniája) kifejezetten csinossá varázsolják a szakkönyvet. S ne feledjük a harmóniák közt említeni Hrotkó Larissza végtelenül aprólékos nyelvi-fordítói munkáját sem, melyhez kivételes nyelvi készségek is kellettek… Régóta szükséges és fölöttébb fontos lépés volt a Szerkesztők részéről a Löw-életmű e látványos és érzékletes hányadának átölelése és közreadása.

Egészen könnyen belátható, hogy a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális antropológiai tanszékének 50 kötetet is meghaladó sorozatát nem lehet teljes szélességében recenzálni, s nem is lenne, aki végigolvasná…! Itt is csak jelzés-értékű utalással éltem, néhány, a polcomról levett opusszal, pusztán azért is, mert a Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár sorozata mellett további négy sorozat jelenik meg itt (http://www.etnologiaszeged.hu/index.php/hu/kiadvanyok/szvnk), melyek a kutatóműhely kiadványaiként váltak/válnak népszerűvé… De ami fontosabb: kommunikációs és népi vallásossági dimenziók nem ritkák a szegedi műhely közleményei, kutatásai között – Bálint Sándor örökében nehéz is lenne elvadultan posztmodern etnográfiát művelni –, ugyanakkor e gazdag örökség nyomdokain is születnek recens opuszok az idők során, melyekből a szakrális néprajz kulturális antropológiai horizontja az, ami érdekességével kínálkozik számunkra…


Pierre Clastres: Az erőszak archeológiája, Qadmon Kiadó, Budapest, 2015, 176p.
ISBN: ISBN: 978963884906
Recenzió: Prof. dr. A.Gergely András - Szegedi Tudományegyetem, ELTE
Kötet: 2018/16

Mindama tudományok, tudásterületek, melyek valamiképpen az emberrel foglalatoskodnak, bizonyos fajta felfogási rokonságban állnak a történeti fejlődéssel, ennek hitével, bizonyítás-kényszerével, vagy éppen cáfolatával. E tudományágak között is messzi múltba nyúlik a kulturális antropológia, s az ember mint társas lény életvilágának kutatása, megismerési módja, vitatható felfogástörténete, valamint ennek fontos komponenseként a létmódok sajátosságai, a társas-társadalmi berendezkedés mikéntjei szintúgy.

Az „ősember” naiv históriai képzete, meg a szakralitások kulturális antropológiai összefüggései találkoznak egészséges kontextusban a kultúrakutatás tárgykörében, a francia etnológia egy alapművében, Pierre Clastres kötetében, amely immáron ha közel fél évszázados is, de felfogásmódja el-nem-avuló. Ennek két támaszpilléreként „a nemes vadember” léte az egyik oldalon, s vele átellenben a „leghidegebb szörnyeteg” áll. Másképp sarkosítva: a „primitív” közösségek egyedei, vagy az államiasodott intézményrendszer alkotja a világ szerveződésének főbb pólusait. Előbbi – még ha olykor „vad” is – a maga civilizáltságát, vagyis évszázados-évezredes létmódját a történelem tanúsága szerint csakis akkor képes megvédeni az utóbbi elnyomásától, ha megerősíti oppozíciós álláspontját, s a „társadalom az állam ellen” folytatott küzdelmében a „primitív” világ folyamatosan a totális szabadság pártján marad meg, jobbára eredendő közösségi mivoltában. Ennek részeként elvitatja a tekintély nyugati értelemben vett, és kizárólagos igazság/osság/ot, jogosultságot önmagára osztó állam szerepkörét, mely küzdelemben „a történelem nélküli népek történelme” válik a (sokszor etnikai alapú) ellenállás fő stratégiájává. Ez okból vitathatóvá válik mind az evolúciós érvelések fejlődési céljait beteljesítő állam is, főképp ha vele szemben a kényszerhatalom és parancsolás, gyarmatosítás és megváltó befolyás ellen tiltakozó természeti népek életvilága áll, mind pedig az a bármikori-bárholi hatalom, amely nem rest a maga erőszak-monopóliumát nem a közös emberi értékek védelmében, hanem épp bizonyos érdekek mentén, akár ezek megsemmisítése árán is kierősködni.

Túlzottan képletszerű egyszerűsítéssel talán ekként lehetne összefoglalóan utalni Pierre Clastres fő művére (La Société contre l’État. Recherches d’anthropologie politique, 1974),[1] mely nemcsak az egyetemes etnológia tudásterületének egyik alapműve, hanem sajnos magyarul nem hozzáférhető szakmunka, s épp ezért a szerzőtől tavaly megjelent tanulmány-válogatás mindenekelőtt hiánypótló, de ezenfelül a kulturális antropológia egyik rokon tudományterületén, a politikai antropológián belül is roppant jelentőségű. A most közölt tanulmány-válogatás, Az erőszak archeológiája,az 1977-ben korán, fiatalon elhunyt szerző posztumusz gyűjteményéből való (Recherches d’anthropologie politique, 1980), talán legfontosabb korszakos írásokból áll össze (a tucatnyi írásból hatot kiválogatva). S még mielőtt a finnyás olvasó azonnal továbblapozna innen, mert a „primitívek” a legkevésbé sem érdeklik, kihívóan föl kell hívni a figyelmet arra: korunk új társadalmi mozgalmai, civil ellenállásai, dacos antipolitikai vagy zúzós hatalomkritikai narratívái roppant sokat köszönhetnek a kényszerhatalommal élő államok elleni „primitív” ellenállás és pre-civilizatorikus magatartás-modellek példáinak. A politikai ideológiák hangos XX. századában, a fejlődés-elméletek és kulturális modell-keresések válság-időszakaiban kiváltképp fontossá válik az államiság előtti, államiság elleni és államnélküli társadalmak szerveződésében, állandóságában és megmaradásában főszerepet játszó egyensúly-keresések komolyan vétele. Mivel a „primitívnek” mondott, valójában csak sikertelenül és időlegesen gyarmatosított társadalmak életvilágának harmóniái és rejtett konfliktusai immár a legtotálisabb demokráciák válsághelyzeteivel szemben is ellenpontot kínálnak, így legalább megfontolandóként érdemes figyelembe vennünk a kényszernélküli politikai rendszerek esélyeit. Clastres a „nem-kényszerítő” politikai rendszer, a reprezentatív hatalom békecsináló és harmónia-kereső funkciója felől tekinti e gyarmati világok népeit, s dél-amerikai indián kultúrákban eltöltött másfél évtizede alapján alátámasztja azt is, hogy lehetséges (mert létezik!) olyan társas létmód, melyben nem a gazdasági haszonnak totálisan alárendelt munkamegosztás a meghatározó, s főképp nem az életvilágot destabilizáló külső erőknek megfelelés adja a létideológia legfőbb hivatkozási szempontját. Mert jelentősége és jelentése magában a „korszerűség” és „időtlenség”, modernitás és „primitívség”, „haladás” és „elmaradás” kontrasztjában fogalmazható meg, ami pedig mindennapos agyalásaink tárgya, eszköze, érvrendszerünk bázisa szokott lenni, párban vagy szemben „A Hatalommal”, kontrasztban az Állammal, hierarchiában az egyénnel - ideológiákban „a néppel”. S talán nem szabadna egy szakirodalmi műre koncentráló könyvajánlóba köznyelvi kritériumokat bevezetni, vagy akár szakmai tolvajnyelvet használni, s ezt népszerűsíteni, de nemcsak e „bölcs” vagy közkeletű tiltásnak áll ellent ez a kötet, hanem az olvasói kritikának, rideg távolságtartásnak, „okostojás-elutasító” közönynek is. Egyfelől azért, mert szöveganyaga valóságos irodalmi értékkel és sűrűséggel, a legjobb francia esszéirodalom hagyományaival, a tudományos ráébredések tényeken túli intimitásainak ismertetésével telítettek, vagyis nem pusztán beavatják az olvasót, hanem valóságos „szerzőtársat”, értelmező partnert csinálnak belőle. Másfelől, ha lehetne ilyet kijelenteni: a kötet címében rejlő direkt utalás az „archeológiára” nem pusztán a múlt feltárása a jelenre maradt leletek, régészeti felfedezések ürügyén, vagy az ezekből megfejthető-kibontható-feltételezhető jelentéstartalmak és közlésterek leíró felhasználása, hanem maga a létezés régészete, az emberi társadalmak egyik legősibb fegyvertárának, az erőszaknak középpontba állításával. S a harmadik, ami miatt izgalmas politikai, politika-filozófiai, társadalomtörténeti és erkölcskritikai tónusa is megragadja olvasóját, talán nem is más, mint a szerző személyes részvételen alapuló tudás-gyűjtése, a résztvevő megfigyelésen és elemzésen szerzett tudás összegző felmutatása, a tradíciók és szabálykövetési modellek indián kultúrákban (guayaki, guarani, chulupi, aché, janomami, stb.) értelmezhetővé váló és modern társadalomtudományba illeszkedően tanulságossá tett körképe.[2] Ennek gyűjtése és összegzése során Clastres a francia társadalomtudományi oktatás híresen kiváló alapintézményeiben szerezte meg kutatási alapjait, tanítványul szegődött a legjelesebb francia etnológus, Claude Lévi-Strauss mellé, s Amazóniában, az Orinoco mentén, Paraguay-ban, Bolíviában, Brazíliában is az őshonos indiánok egyik legismertebb kutatójaként, majd a politikai antropológia tudásterületének egyik első kidolgozójaként híresült el.

A Szerző még A társadalom az állam ellen című könyvében szembesítette olvasóit nemcsak az állam intézményét, az egyetemes fejlődés egyik csúcspontjának, s az evolucionista felfogásoknak ellentmondásaival, (nevezetesen azzal, hogy ez nem volt cél sosem, s a politikai antropológia épp attól kaphat létjogot, hogy kimondhatja a kényszerítésre képtelen, vagy „nem-kényszerítő” állam és a „primitívnek” titulált törzsi világ államtalan szerveződés-módjának magasrendűségét), de Az erőszak archeológiájában további számos teoretikus és eseti példát is fölhalmoz ennek az életvilágnak egyértelmű létjogáról, sőt előnyéről és hasznáról is. Az „ellen”-teóriával egyben az egyenrangú egyének közötti parancsolási viszonyt és engedelmeskedési kényszert is elvitatja, az uralom archeológiai mélyrétegeiben pedig a gazdaságilag még alá nem rendelt és erőszakkal kívülről még el nem nyomott népekről-népcsoportokról szól. Maga a szólás módja is emberközeli és közvetlen, s a kutatói szerep, a belátás és megértés eszköztára pedig példás Clastres esetében.

A kötet első írásában (Vad etnográfia) egy keresztény leányról szól, aki az indiánok fogságába esve húsz évig, két férj mellett és számos gyerek szülése közepette megismerheti a vad törzsi norma- és szokásrendet, majd kilépve a törzsi létből, egy hosszú és őszinte interjúban elmeséli egész addigi életvilágát. Ez a kívülről és belülről egyszerre látás, amely roppant módon megfelel az antropológus kutatói szerepköréhez, normáihoz, erkölcséhez és megismerői céljaihoz is, Clastres szerint valamiféle tojásban rejlő titokvalóság belátásához hasonlít, melyről feltörés nélkül próbáljuk elmondani, milyen belülről… Ezután még kitér további fejezetekben e hasonlat mentén az etnokannibalizmus, a sámánizmus és a hatalom indián fogalmának kérdései felé, hogy megállapíthassa magáról a tudásról, amit az antropológusok vizionálnak: „Az antropológia teljesen vakon (vagy talán egyszerű struccplitika volna ez?), valami homályos bizonyosságtól vezettetve elsiklik egy olyan terület felett, amelyet lehetetlenség meghatározni a szellem, lélek, test, eksztázis stb. fogalmai mentén, de amelynek középpontjában nem más áll, mint a Halál: az teszi fel az utolsó, csúfondáros kérdést” (18. old.). Akár az Élet, akár a Halál teljesség-értékű mibenléte örök alapkérdés a kutató számára, de ennek komplex mivoltáról, a lét küzdelmeiről, a csoportok egymás közötti harcairól, és a dél-amerikai törzsek közötti ellenségeskedés erősödéséhez vagy megoldásmódjaihoz szükséges tudástól csak akkor juthat el a bizonyosságig és részek ismeretéig, ha a hatalom mint szakralitás, a béke és a viaskodás mögötti kérdések (csereviszonyok, területbirtoklás, megélhetési feltételek, konfliktus-megoldási rutinok, stb.) a megismerés során kibomlanak ilyesfajta vallomásokból, mint az említett indián asszonyé. „A primitív társadalom dúsan burjánzó életével összevetve ugyanis a tudós beszéde inkább emlékeztet egy olyan ember hebegésére, aki nemcsak dadog, de tetejébe még félszemű is… /…/ …tologatjuk a jelentéseket, amelyek a feléjük irányuló minden lépésünknél egyre arrébb csúsznak… /ezáltal/ a tudomány nyelve megmarad a Vadakról, de nem a Vadak által folytatott diskurzusnak” lesz részévé. Hozzájuk hasonlóan nekünk sem sikerült kivívnunk „a megkettőződés szabadságát, hogy itt is legyünk, meg ott is, méghozzá úgy, hogy ne veszítsünk el mindent egyszerre, valamiféle senki földjén találva magunkat. Egyikünk sem bír azzal a tudással, amely, teljessé válása esetén, szép csendben meg is semmisülne” – ahogyan a helyi főnök, mikor rádöbbent, hogy már tisztelői körében „többé nem minősül főnöknek, inkább a hősi halált választotta” (20-22. old.).

A megismerő technikák, a helyi életmód és értékrend számos további érzékletes bemutatása és tanulságos elemzése útján vezet be Clastres (mint kutató és oktató szerző) a „vad” társadalmak, indián helyi kultúrák mélyebb és mélyebb rétegeibe. Kötetének minden példázatát, „tanulságát” nem lehet ideidézni, s nem is a „poén” citálása lenne célom, mint inkább az önmagára is reflektálni képes tudós munkájára fölhívni a figyelmet. Ahogyan az etnocídiumról ír (31-46. old.), a hatalom funkciójáról a primitív társadalomban (47-56. old.), az erőszak és a háború viszonyáról a vadaknál (57-114. old.), vagy a primitív férfi mint harcos teljesség-értékű szereprendszeréről (115-164. old.), végül a törzsi világban a harcos mitológiai reprezentációiról (165-174. old.), az mintegy kiegészül a kutató-gyűjtő-okostojás fehérember és a bennszülött viszonyának szinte humoros parafrázisával (23-30. old.), ahol villanófényt kap a büszke turista együgyűsége és a helyiek leleményessége, ezzel is mintegy árnyaltan és példázatosan illusztrálva, miképpen vagyunk képzelt nagyságunkban is kicsinyek a kicsinységükben is óriási indiánokhoz képest. Tudásunk, „rabolt” ismeretkincsünk, fölfuvalkodott fogalmi apparátusunk és egész értékrendünk szánalmasan lekezelő tud lenni a „primitívnek” tekintett világok lakóival szemben, miközben épp az Ő teljes világuk rejtettsége és rétegzettsége nem is tudhat föltárulni efféle ráközelítésekkel…

Mértékadó és választékos minőségű nemcsak Clastres kutatói érzékenysége, elemzőkészsége, tematikus tájékozottsága és elbeszélő rutinja – melyet a kötet kiváló fordítói is híven és gazdagon felmutatnak! –, de mindemellett a szaktudomány tényleg egyik kivételes kutatójától egy valóban (kitűnően) válogatott kötet áll össze ebből a hat írásból. A könyv önmagában is hordozza a modern univerzumokban is figyelemre érdemes, kortárs népcsoportokként még létező, de hagyománykövetésükben az elmúlt tízezer éveket tükröző jelentés- és tudástartalmakat, s ezek között is a „régészeti” mélységekben meghúzódó összefüggések, mentális örökségek teljes kelléktárát.

A fenti Clastres-kötetek sorában (egyenként is, füzérbe fonva is) a változások, a modern és archaikus univerzumok kölcsönhatásait, interakcióját tükrözik az egyes írások is – olykor a jelenkortudományba karoló viselkedés-archeológia, máskor a szakralitások határai közt is megférő recens társadalmi kommunikációk arculatában megjelenítve. De mindig és mindenképp az időiség, a sodró élményörökségek részeként, a tudások és tapasztalatok kaleidoszkopikus színessége révén.



[2]Clastres 1963 és 1974 között kutatott dél-amerikai indiánok között, ezekből a terepmunkáiból állította össze köteteit (Chronique des indiens Guayaki, 1972; Le grand parler. Mythes et chants sacrés des Indiens Guarani, 1974;La Société contre l’État, 1974; Archéologie de la violence. La guerre dans les sociétés primitives, 1977; Recherches d’anthropologie politique, 1980; Mythologie des indiens Chulupi, 1992.), s közben 1974-től Tudományos Kutatások Nemzeti Központja (CNRS) munkatársa, valamint 1975-től kutatásvezető a párizsi École Pratique des Hautes Études-ön.


Lőwy Dániel: Az úri város zsidó lakosai. A nagyváradi zsidóság története, Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete, Budapest, 2015, 562p.
ISBN: ISBN: 978963891142
Recenzió: Szécsényi András PhD
Kötet: 2018/16

Mindig figyelemre méltó, ha valaki vállalkozik a magyarországi zsidóság történetének egy-egy területét, korszakát, társadalmi csoportját összegző mű megírására.

Sajnos nemcsak az efféle nagyszabású könyvekből van hiány, de méginkább csekélynek mutatkozik körükből azoknak a monográfiáknak a száma, amelyeket szakszerűen, értő gondossággal vetettek papírra. Jóllehet vannak kivételek és szerencsére akadnak mára kiváló helytörténeti művek akár egy nagyobb terület, korszak, kiváltképpen pedig speciálisan a vészkorszak vonatkozásában. Hogy az utóbbi évek legjavából, a magyarországi holokauszt 70. évfordulójának apropóján megjelent könyvek közül emeljünk ki – meglehetősen különböző – példákat: Tárkányi Sándor műve(i) a soproni zsidóság történetének aprólékosan összeszedett mozaikdarabjait rakják össze,[1] Kelbert Krisztinának, a szombathelyi zsidóság 19-20. századi történetére vonatkozó kutatásai és könyvei pedig a szombathelyi zsidóságnak kísérelnek meg nagy érzékenységgel történetet (helyesebben egy egésszé összeálló családtörténeteket), és a rendkívül sok fénykép gondos elemzésével „arcot” is adni.[2] Mindkét munka közös jellemzője volt egyebek mellett az írott forrásokon túl a fényképek és tárgyi kútfők értő elemzése. Végül ide kívánkozik Csősz László történész-levéltárosnak a Jász-Nagykun-Szolnok megyei zsidóság históriáját társadalomtörténeti megközelítéssel feltáró kötete.[3] Bár Csősz munkája jóval hagyományosabb forrásbázison nyugszik, mint az előbb említettek, mégis, a narrativitás mint elbeszélésmód, valamint bizonyos ego-dokumentumok beemelése és elemzése kiemeli művét a legtöbb zsidóságtörténeti összefoglaló köréből.

 

Az alapos, illetve látásmódjában is újat felmutató zsidóságtörténeti összegző művek rövidke sorába illeszkedik Lőwy Dániel monográfiája is, amely megközelítésében leginkább Csősz munkájával rokonítható, jóllehet Lőwy nem egy vármegyét, hanem egy város vizsgálatát vette górcső alá.

Lőwy Dániel pedig is nem „céhbeli” történész: végzettségét tekintve kutató vegyész, a West Virginia University tudományos munkatársa, és egy nemzetközi galvánelemcég vezetője a marylandi egyetemen. Ugyanakkor olyasfajta értelmiségi, aki manapság kihalóban van: természettudományos akadémia karrierje és munkássága mellett igénye volt, hogy az elmúlt bő két évtizedben a humán kutatási szcéna irányába is termékenyen forduljon. Érdeklődése – nyilván családi indíttatásból, lévén Lőwy kolozsvári zsidó-magyar értelmiségi família sarja – szülővárosa, majd pedig tágabb pátriája, a Romániába szakadt magyar zsidóság története felé irányította. Amatőr, de egyre elmélyültebb kutatásai, mára több tucatra rúgó publicisztikái, forrásfeltáró munkája, illetve tudományos közleményeinek eredményei révén aligha kétséges, hogy mára az egyik legjelentősebb történetíróvá lépett elő, aki az erdélyi, különösképpen a kolozsvári- , és partiumi zsidósággal, elsősorban a holokauszttal foglalkozik.

Jelen munkája tehát korántsem a semmiből született: Lőwy Dániel mind módszertanában, szellemiségében, mint tudományos anyagában mintegy összesűrítette eddigi vizsgálatai legjavát. Lássuk, miben áll mindez!

Lőwy érdeklődése fókuszában – amint a kötet szerkezetéből világosan látszik – a város izraelita lakosságának újkori (19-20. század) története áll, azon belül is leginkább a huszadik századi múltja. A vaskos, 21 fejezetre tagolódó kötet csaknem egésze erről az időszakot taglalja. A problematikus felosztás nem tekinthető indokoltnak, amennyiben a 15. század óta éltek Várad szabad királyi városban zsidók, 1729-től pedig tömegesen, hiszen ekkortól vált lehetségessé a zsidóság tömeges megtelepedése a városban. Az olvasót jogos meglepetéssel töltheti el, hogy a mintegy 550 oldalra rúgó könyv 115. oldalán már az 1920-as évekbeli romániai Nagyvárad (Oradea) zsidóságának üldöztetésénél tart, s az addigi évszázadokat jószerével csupán összefoglaló művek és néhány forráskiadvány adatai alapján tárgyalja. Igaz, ezt követően kitűnő summázatot kapunk a két világháború közötti időszak megannyi aspektusáról. Az értekezés ezen részéből világosan kidomborodik, hogy a nagyváradi zsidóság zöme magyar tudatú volt, azaz az 1918/1920-as impériumváltást megsínylette. A Román Királyságban kettős kisebbségi létben nemcsak megtörni igyekezték – erre a kötet számos, különféle példát mutat be –, de mintegy kitörölni is őket a város életéből. A második bécsi döntéssel (1940. augusztus 30.) realizálódó újabb impériumváltás ismételt, még nagyobb csalódást hozott az ekkoriban 92 ezer főt számláló, a városban élő váradi zsidó közösség számára, akik „visszatértek, de nem hazatértek” az anyaországhoz. (Lélekszámuk ekkor mintegy 20 ezer fő izraelita vallású, ezerötszáz fő pedig zsidó nemzetiségűnek is vallotta magát, a többi magyar nemzetiségűnek) A váradi zsidóság ekkoriban már meglehetősen heterogén volt nemcsak a 19. század derekán háromfelé szakadt vallási irányzatok szerint, de társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan is.

Az egész kötet legjobban megírt fejezettei éppen ezek a részek: a váradi zsidók munkaszolgálatát, jogfosztását, vagyontól való megfosztását, majd gettósítását és Auschwitz-Birkenauba történő deportálást taglaló szövegek, vagyis az 1940-1945 közötti évekről szóló fejezetek. Láthatóan ezt a kérdéskört ismeri legjobban Lőwy Dániel. Az adatok pontossága és az olvasmányos stílus mellett esetükben ugyanis külön érdemes kiemelni, hogy a szerző, kivált a vészkorszak elbeszélésénél igyekezett gondot fordítani arra, hogy a zsidóság szemszögén túlmenően más nézőpontot is érvényesítsen. Könyve főhősein, az áldozatokon túl az elkövetők és a zsidómentők tevékenysége, cselekvési szempontjai és lehetőségei is szerepelek, értelmezést kapnak. Sőt, az egyes csoportok közti átmeneti szerepvállalásokba is bepillantást nyerünk, ezáltal érzékeny, összetett képet kapunk a holokauszt során felvett társadalmi szerepvállalásokról is, szok egyéni történetet felvonultatva. Utóbbi révén tudjuk meg például, hogy milyen dilemmákat okozott a város zsidósága egyes csoportjainak, hogy partizánnak álljanak, vagy sem; a gettózás, vagy éppen a munkaszolgálat alatti miniszteri, polgármesteri mentesítések mögött milyen állami tisztviselői dilemmák, félelmek, lehetőségek állhattak; vagy éppen azt, hogyan működött a gettórendőrség a „tettes-áldozat” dichotómia szorításában. A politikatörténeti háttér bemutatásán túli eme társadalomtörténeti-mikrotörténeti elbeszélésmódot nemcsak színesítik, de hitelesítik az éppen aktuális témakörhöz tartozó, külön alfejezet képező személyes történetek is. Ezek közé tartozik a „Biró József műtörténész szélmalomharca a közigazgatással” című alfejezet, amely a városban élő művészettörténésznek a mentesítő papírokért folyó éveken át tartó szakadatlan, végső soron sikeres küzdelméről ír. A köztiszteletben álló Bírónak és édesapjának a munkaszolgálat és a gettózás alóli mentesítő dokumentumok megszerzéséről szóló kálváriája sokat elárul az állami és városi közigazgatásnak a zsidókérdésben és a holokausztban betöltött szerepéről. A mentesítés, melyet sikerült Bíró feleségére is kiterjeszteni éveken (és még Sztójay Döme miniszterelnök is hitelesítette), végül nem vezetett túléléshez: a nyilas uralom alatt érvényét veszítette és 1945 januárjában a Dunába lőtték őket. Az ehhez hasonló elbeszélések tehát remekül kiegészítik a köztörténeti elbeszélésmódot és a társadalomtörténeti látószögeket váltogató részeket. Nem lehet eléggé dicsérni a hazai holokauszt történeti irodalmára jellemző hiányt – melyen a városi zsidóság vonatkozásában ehelyütt enyhít – hogy az Auschwitz-Birkenauba deportálás mellett, vagy Auschwitzból SS németországi lágerbirodalmába deportált magyar zsidóság százezreiről alig vannak elemzések. Lőwy ellenben figyelemmel kísérte és önálló fejezet formájában mutatja be a váradi zsidóság százainak németországi „lágeréletét”, illetve azt is, hogy 1944 nyarán és őszén Nagyvárad milyen fontos csomópont- szerephez jutott a magyarországi zsidóság cionista irányzatának (főleg ifjúsági) önmentő akcióiban. Komplex, sok szempontú elemzés olvasható tehát Lőwy Dániel könyvéből a nagyváradi zsidóság üldöztetéséről és megsemmisítéséről, melyhez bőven merített a közigazgatási iratok mellett az üldözöttek, embermentők, vagy éppen az elkövetők általi elbeszélő forrásokból.

Éppen ezért a recenzensben meglepetést kelt, hogy a háború utáni évtizedek zsidó életéről csupán egyetlen fejezet szól. Ennek homlokterében a holokauszt túlélőinek hazatérése a személyi és vagyoni veszteségek, traumák, majd a zsidó hitközség újbóli megszervezésének nehézségei állnak, de helyet kap a holokausztra való korai emlékállítás is; a fejezet záró részében a romániai kommunista diktatúrában elszenvedett újbóli sérelmek számbavétele következik: a maroknyivá zsugorodott váradi zsidóság ellen kiújult antiszemitizmus bemutatása, a kivándorlás, a zsidó hitközség egyre ellehetlenülő helyzete, külföldi kapcsolataik számbavétele…Itt, az utolsó elbeszélő leírásban már nem találkozunk a korábban megszokott összetett elbeszélésmóddal és látószöggel, sem bőséges forrásismeretre támaszkodó értékelésekkel. Lőwy Dániel ezúttal megelégedett a tények számbavételével és nagyjából – megmagyarázatlan módon – az 1970-es évekig tartó bemutatásával. Mindez a kommunista homogenizált társadalomba való beintegrálhatatlanságról, s ennek nyomán az ekkorra már csak néhány száz ott élő zsidó osztályellenséggé válásig tart.

Így jutunk el a kötet záró részeihez, amelyek egyszersmind a monográfia legproblematikusabb egységének tekinthető. A korábbi kiforrott – ám, mint láthattuk, különféle perspektívájú, forrásbázisú és jellegű – leírást hirtelen felváltja egy meglehetősen szerkesztetlen és voltaképpen szemelvény-szerű összeállítás-lista. Elsőként a „Tanúságtevők, emlékezők” alfejeztről kell szólni, amely tulajdonképpen historiográfiai összefoglalása mindazon narratív forrásoknak, melyek a vészkorszak óta a túlélők révén keletkeztek (naplók, memoárok, jegyzőkönyvek, fontosabb interjúk és szépirodalmi alkotások). A kétségkívül lényeges ismertetés ehelyütt azért furcsa, mert a kötet egészére nézvést Lőwy Dániel semmiféle egyéb historiográfiáról nem nyújt tájékoztatást. Ebből adódóan többek között nincs semmilyen reflexió a korábbi történeti munkákra sem, sőt, nem lehet tudni azt sem: kinek szól a könyv voltaképpen? A kötetben nincs módszertani bevezetés, nem reflektál történetírói problémákra, sem egyes irányzatok kérdésfeltevéseire, hovatovább a szerző voltaképpen semmiféle elméleti okfejtéssel nem terheli meg olvasóját: ebből adódóan nehezen illeszthető be egy nemzetközi diskurzus keretei közé, jóllehet – különösen a vészkorszakról szóló igényes leírás, jogot formálhatna rá. Feltételezhető, hogy Lőwy egyfajta ösztönösséggel írta meg könyvét, semmint hogy elbíbelődött volna a kérdéskör narrativitásának –mára már szerteágazó –irodalmáról, amely szerint pedig arra is reflektálnia kell, miért fontosak egyre inkább a személyes tanúságtételek, vagy éppen mi az a politikai-társadalmi közeg, melyben az adott mű megszületik.[4] Visszatérve a záró részekhez, a következőkben terjedelmes Függeléket találunk. Elsőként egy szószedetet és fogalommagyarázatot, amely a monográfia kézikönyvként való használatát is segíti, s ugyanez igaz a jószerével kizárólag 19-20. századi személyiségeket sorjázó „Nagyváradi arcképcsarnokra” is. A további listák-jegyzékek ellenben ad-hoc módon mutatják be a város zsidóságtörténetének egy-egy szegmensét. Különösen kiérleletlennek tekinthető a „zsidó vonatkozású emléktáblák” szervetlen és precíz, fontos adatokat nem tartalmazó listája, vagy „A zsidóság szerepe Nagyvárad gazdasági életében: személy és cégmutató” című alfejezet is: érthetetlen, mit keres itt forrásismertetés a nagyváradi ismert holokauszt-áldozatok (”mártírsorsot szenvedett alkotók”) felsorolásával egybekeverve...

A munka erős hiányossága, hogy a hagyományos szakmunkáktól eltérően a szövegkorpusz jelentős részeiben a szerző alig használ kiadatlan levéltári forrásanyagot. Lehetőségeihez mérten, a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum (United States Holocaust Memorial Museum) bizonyos iratait hasznosította csupán, s már pusztán ebből is megerősödni látszik ama megállapításunk, hogy a kötet magvát, s a városi zsidóság történetének legfontosabb időszakát a holokauszt problémaköre jelenti a szerző számára.

Dicséretes – s ez manapság korántsem természetes történetírói hozzáállás – hogy jelentős mennyiségű naplót, visszaemlékezést és részben saját maga, részben mások által készített túlélői interjút használt fel, ismét csupán a holokausztról szóló fejezetek esetében – mindennek az elbeszélésmódra és a történetírói látószög többszólamúságára gyakorolt jótékony hatásáról már szóltam. Mindezt a kötet végi jól tagolt forrás- és szakirodalom zárja le, amely egyúttal könnyen áttekinthető bibliográfiai ajánlóként szolgál az olvasók számára.

Összegzésképpen megállapítható, hogy Lőwy Dániel, mint a Romániába szakadt partiumi és erdélyi zsidóság kiváló ismerője fontos könyvet tett le az asztalra. Munkája, elbeszélésmódja ugyan felemásra sikeredett (ebben bizonyára tetten érhetőek a szerzőnek a fentiekben említett céhen kívülisége, egyfajta laikusságának hátrányai), de a nagyváradi izraelita, vagy a korabeli zsidótörvények által izraelitának tartott nagyváradi lakosságnak a soához vezető útjáról és a vészkorszakbeli históriájáról maradandót alkotott, mellyel érdemben gazdagítja a hazai holokauszt-kutatás szinte minden aspektusát.



[1] Tárkányi Sándor – Tárkányi Eszter: Elfeledett soproniak. Arcok, sorsok, áldozatok /Forgotten Sopronians. Faces, Fates, Victims, Sopron, 2014.;Tárkányi Sándor: Elfeledett Soproniak. Családok, tárgyak, hagyományok. / Forgotten Sopronians. Families, Objects, Traditions. MAZSIHISZ, Budapest, 2016,

[2] Kelbert Krisztina: Szemtől szemben. Képek a szombathelyi zsidóság történetéből/Eye to Eye With the History of Szombathely’s Jewish Community. Yellow Design Kft, Szombathely, 2017.

[3] Csősz László: Konfliktusok és kölcsönhatások. Zsidók Jász-Nagykun-Szolnok megye történelmében. MNL Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára, Szolnok, 2014.

 

[4]  Lád elsősorban: Yehuda Bauer: Rethinking the Holocaust, New Haven, Yale, 2001.; Zoë Vania Wakman: Writing the Holocaust. Identity, Testimony, Representetion, Oxford, Oxford University Press, 2008.; Dan Stone: Histories of the Holocaust, Oxford, Oxford University Press, 2010.