Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Kiadó
Folyóirat: 2018/16

(szerk) dr. Forrai Judit, Pók Andrea: Statisztika a tudományok, a technika és az orvoslás körében , Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 2018, 334p.
ISBN: 978-615-80623-4-3
Recenzió: dr. Forrai Judit DSc - Semmelweis Egyetem, Népegészségtani Intézet
Kötet: 2018/17

A Statisztika a tudományok, a technika és az orvoslás körében 2017-es konferenciánk célja, hogy megőrizve 1841-től a természetvizsgálók hagyománya alapján, évi konferencián bemutassuk a legújabb természettudományi és társadalomtudományi eredményeket, idén a statisztika módszerének alkalmazásának tükrében. Multidiszciplináris tagságunknak és az együttműködő tudományos társaságok, mint pl. az MTA Élettudományok-története munkabizottság, az MTA Művelődéstörténeti Osztályközi Bizottság, a magyar Orvostörténeti Társaság Fogorvoslástörténeti szakosztálya tagjai számára olyan tematikát választottunk amely ─ hűen addigi szokásainkhoz ─ összehozza egy platformra a különböző szakágazatok kutatóit, mívelőit közös gondolkodásra. Ez pedig a természeti- és társadalomtudományi valóságok, megfigyelések, elemzések, összehasonlítások esetleges modellezések számszerű információit szolgáló és kifejező statisztika tudományos módszertan alkalmazása volt. A kialakult sajátos egyedi nyelvezetével ma már minden tudományágban alapvetően beépül e kutatási módszer. A közös alkalmazás teremtette a gondolatot arra, hogy a különböző tudományágakban megtaláljuk azt a legkisebb közös nevezőt, amely lehetőséget ad arra, hogy bemutassuk az azonos módszerek alkalmazásának különbözőségét és azonosságát néhány tudományterületen, megtaláljuk azokat a találkozási pontokat, tudományos eredményeket, amely módszerében közelebb hozza a szakterületeket, illetve bemutassa a mérhetőségek különböző alkalmazását. Így például történeti sorok felállításának segítségével a történeti-leíró- matematikai módszereket, a jelen kötetben egyetemtörténeti, államtudományi, orvosi, baleseti, epidemiológiai, kriminológiai, nőtörténeti, városfejlődési, városi- geológiai térfejlődési, matematikai, muzeológiai, filozófiai, stb. statisztika alkalmazásán keresztül. Nem feledve, hogy a statisztikai számsorok mögött egyedi emberek, sorsok, jelenségek állnak, ahogy Jung is fogalmaz:

Egy mitológia nélküli emberiség egyszerű statisztikai adat, átlag. Természettudományunk a nagy átlagokkal dolgozik, mindent átlagokra bont le, ám az igazság az, hogy az életet hús-vér emberi lények és nem számoszlopok viszik tovább.


Eghigian, Greg, (ed.), : The Routledge History of Madness and Mental Health, Routledge, London–New York, , 2017, 392p.
ISBN: 9781138781603
Recenzió: Kovács Janka
Kötet: 2018/17

A pszichológia és pszichiátria diszciplínáinak történeti vizsgálata, különös tekintettel a kialakulásukra és intézményesülésükre, a terápiás szemlélet formálódására és az elmebetegekről folytatott diskurzusra, elsősorban – és nem függetlenül az ekkor megjelenő antipszichiátriai szemlélet hatásától – az 1960-as évektől élénkült meg, és az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a történeti irodalomban.[1] Szintén az utóbbi évtizedek eredménye, hogy a kezdetben főként az egyes résztémákra (intézménytörténet, a különböző mentális betegségek és kezelésmódok története) és földrajzilag is jól lehatárolható területekre, így elsősorban a nyugat-európai és az észak-amerikai pszichológiára és pszichiátriára koncentráló kutatások mellett a pszi-történetírás egyre változatosabb problémaköröket vont be a vizsgálódásba. Ez egyrészt a tematikai spektrum bővülését jelentette (például az irodalmi és vizuális reprezentációk bevonását), másrészt megjelent a szélesebb földrajzi térben való vizsgálódás igénye és az újabb módszertani és elméleti megközelítések alkalmazása (patient’s view,posztkolonializmus).

Az első komoly, szintetizálásra törekvő, hosszabb időtartamban vizsgálódó „őrülettörténeti”[2] szintézisek az 1990-es évektől kezdődően jelentek meg;[3] ezek sorába illeszkedik az az utóbbi években kiadásra került két monográfia és egy tanulmánykötet is, amelyek különböző látószögekből és módszertani elgondolások mentén tekintik át az őrület interpretációit, fokozatos medikalizálódását, kezelési lehetőségeit, az intézményrendszer kialakulását és transzformációját napjainkig. Andrew Scull amerikai történész-szociológus 2015-ben Madness in Civilization[4] címmel megjelent monográfiája elsősorban a kultúrtörténet felől közelíti meg az őrület kérdését, áttekintve azokat az irodalomban, képzőművészetben és filmművészetben tetten érhető tendenciákat, amelyek mentén az az őrület reprezentációit és interpretációit összefoglalhatónak véli. Petteri Pietikäinen finn történész a szintén 2015-ben megjelent Madness: A History című szintézise vezérfonalává egy „fejlődéstörténeti” narratívát választott, amely lehetővé teszi azoknak a fő, elsősorban orvostörténeti szempontból érdekes csomópontoknak a bemutatását, ahol fejlődést, előrelépést vagy irányváltást észlel. E két monográfiával ellentétben a Greg Eghigian amerikai történész által szerkesztett tanulmánykötet, a 2017-ben megjelent The Routledge History of Madness and Mental Health, műfajából adódóan fragmentáltabb, azonban bizonyos szempontból jóval teljesebb képet ad az őrület-értelmezések évszázadokra visszanyúló történetéről. A kötet jelentős része komplex, a pszichológia- és pszichiátriatörténet historiográfiáját áttekintő, újabb módszertani megközelítésekre reflektáló és az egyes, a kötetben szereplő kutatók önálló eredményeit is beépítő tanulmányokból áll. Az alábbiakban nem célom a három könyv részletes tárgyalása, bizonyos tematikai és módszertani szempontok mentén igyekszem reflektálni az őrülettörténeti szintézisek erényeire és/vagy hiányosságaira, valamint eredményeik és megközelítéseik hasznosíthatóságára a pszichológia- és pszichiátriatörténeti kutatásokban.

A kötetek felépítését és szerkezetét tekintve a három szintézis eltérő – és ezzel a felépített narratíváikat nagyban befolyásoló – megközelítésmóddal tárgyalja az őrület kérdését. Andrew Scull tizenkét fejezetre osztott monográfiájában elsősorban a lineáris megközelítés érvényesül: az ókortól napjainkig időben előrehaladva navigálja az olvasót a sok tekintetben nagyon szelektíven megválogatott történeti-orvostörténeti, irodalmi és képzőművészeti források között, az egyes kultúrtörténeti korszakokból olyan kanonizált művek szűrőjén keresztül felvillantva a lehetséges őrület-értelmezéseket, mint William Shakespeare Hamletje vagy Thomas Hardy Egy tiszta nő című regénye. És bár Scull esetében a választott forrásbázist és fókuszpontot alapvetően meghatározza a kultúrtörténeti megközelítés, mivel sok esetben nem tudja megkerülni a szélesebb orvostörténeti kontextust (hiszen a 18. század végétől alapvetően az orvosi diskurzus lépett előtérbe az őrültség-értelmezések tekintetében), ezért munkája második fele több szempontból tekinthető egy gazdagon illusztrált intézménytörténeti munkának is. A Greg Eghigian által szerkesztett kézikönyv elsősorban (műfajából adódóan is) kisebb részben kronologikus, nagyobb részt tematikus megközelítést alkalmaz, a kötetben megjelenő 21 tanulmányt hat nagyobb egységre osztva (ókori és középkori értelmezések; intézmények; vallási, irodalmi és képzőművészeti megközelítések; gyarmati pszichiátria és posztkolonialista értelmezések; perspektívák és tapasztalatok; betegségek és tünetegyüttesek). A kötetben az első nagyobb egységet (ókori és középkori értelmezések) kivéve a tanulmányok többsége széles látószöggel dolgozik, az egyes résztémák esetén áttekintve az adott kérdés változó megközelítéseit, értelmezéseit (például az egyes betegségek, tünetcsoportok esetén) vagy fejlődését (az intézmények, eszközök, klasszifikáció esetén). Petteri Pietikäinen mindezzel szemben egy meglehetősen sajátos, ám innovatív struktúrában tekinti végig 2000 év kultúr-, társadalom- és orvostörténeti forrásait: a monográfia „körkörös” szerkezete lehetővé teszi, hogy a négy nagyobb, kronologikusan és tematikusan is szervezett egységbe (középkor és kora újkor; 19. század; a 20. század első fele és a hidegháborútól napjainkig) sorolt alfejezetekben az egyes korszakokat mindig új perspektívából szemlélje. A hosszú 19. század tárgyalásánál például négyféle megközelítést alkalmaz, egymásra folyamatosan reflektáló fejezetekben bemutatva az intézménytörténetet, a terápiás törekvéseket, a pszichiátriai páciensek szemszögét és a 19. század során születő nozológiákat. Az egyes fejezetek „egymásra olvasásával” és a perspektívák folyamatos váltogatásával Pietikäinen egy valóban eleven tablót tár a szűkebben vett szakmai közeg elé is, még akkor is, ha több esetben pont e szerkezet miatt az egyes koncepciók vagy terápiás gyakorlatok magyarázata tekintetében gyakran ismétli önmagát. Ugyanez igaz a Routledge-kézikönyvre is, amely – tanulmánykötet lévén – érthető módon eklektikus, ám gyakran ismétlő és összefésületlen, mintha az egyes szövegek között az egymásra való időnkénti utalásoktól eltekintve nem lenne kapcsolat, holott a teljes kötet koncepciója nagyon is átgondoltnak tűnik.

A térbeli fókuszpontok megválasztása tekintetében mindhárom kötet főként azt a pszichiátria- és pszichológiatörténetben uralkodó narratívát erősíti, amely egy erősen angolszász-orientált, majd a 19. századtól kezdődően a fellendülő német kutatásokat a fókuszba helyező, egy nem feltétlenül lineáris, a megtorpanásokat és visszalépéseket sem elhallgató megközelítésmóddal, de mégis egyfajta „fejlődéstörténetet” mutat be. Mindez kiegészül a gyarmati pszichiátria hosszabb-rövidebb tárgyalásával is, azonban inkább „egzotikumként”, semmint egy globális szempontú pszichológia- és pszichiátriatörténet integráns részeként.  A 2017-es tanulmánykötetben külön fejezetbe rendezve (Global dimensions, colonial, and post-colonial settings) jelennek meg a volt gyarmatokra, mindenekelőtt a Latin-Amerikára, Afrikára, Indiára és Japánra fókuszáló írások. Az egyes területek kutatói, Manuella Meyers, Waltraud Ernst, Sally Swartz és Akihito Suzuki által szerzett tanulmányok azonban meglehetősen negatív végkicsengésűek és elsősorban a lokális pszichiátriatörténeti kutatások hiányosságaira, fehér foltjaira hívják fel a figyelmet – olyan kutatásokéra, amelyek már nem (vagy nem csak) az intézményeket kiépítő gyarmatosítók perspektívájából mutatják be a gyarmati, majd a dekolonizációt követő időszak „őrülettörténeteit”, az intézménytörténettől egészen a nem-keresztény vallások őrületértelmezéseiig. Kelet-Európai szemszögből[5] azonban mindenképpen kifogásolható, hogy a térségre vonatkozóan szinte egyáltalán nem találunk utalásokat – ez alól az egyetlen kivételt Pietikäinen (egyébként reflektáltan angolszász-orientált) monográfiájának a hidegháború korszakát tárgyaló fejezete képezi, amelyben egy rövid alfejezetet szentel a szovjet politikai pszichiátria történetének.

Időbeli kereteiket tekintve – amit nagy mértékben befolyásol a sok tekintetben érvényesülő intézménytörténeti keret és szerzők-szerkesztők egyéni érdeklődése – a hangsúly Pietikäinen monográfiájában és az Eghigian által szerkesztett kötetben elsősorban a 19–20. század tárgyalására kerül, az utóbbi esetben azonban, ahogyan arra már korábban is utaltam, az előzmények minden tanulmányban kiemelt szerepet kapnak. Pietikäinen esetében azonban ez az arány sok tekintetben rendkívül eltolódik, és olyan koncepciók vagy gyakorlatok is elsősorban a 19–20. század kontextusában jelennek meg, amelyek nem feltétlenül a modernitásban gyökereznek. Erre jó példa az elmebetegség különböző típusainak klasszifikációja (Naming the mad mind), amelyet a modern medikalizált pszichiátriához köt, és bár említi a klasszifikációra való törekvés 19. századot megelőző történeti gyökereit, ezeknek nem tulajdonít különösebb jelentőséget – ez megmutatkozik az egyes betegségek (melankólia, hisztéria, lycanthropia, neuroszifilisz, pellagra, kényszerbetegség, neuraszténia) esettanulmány-szerű tárgyalásában is. E megközelítéssel szemben German Berrios és Ivana Marková közös tanulmányukban, körüljárva az előzményeket (Sydenham, Sauvages, Linné, Cullen, Pinel) az átjárásokra és az egyes kategóriák továbbélésére, majd fokozatos kiüresedésére (például a Cullen-féle neurózisok esetén) hívják fel a figyelmet. Itt fontos megemlíteni azt is, hogy a három kötet szerzői rendkívül ügyelnek az általuk használt betegségfogalmakra, törekednek az anakronizmusok[6] elkerülésére és arra, hogy ne essenek a retrospektív diagnózisalkotás hibájába. A kora újkori előzmények kizárólag Andrew Scull monográfiájában hangsúlyosak; ezt korábbi munkássága, amely homlokterében elsősorban a 18–19. század intézménytörténete állt,[7] és választott perspektívája is indokolhatja. Scull a 16–18. századot tárgyaló fejezeteiben valósítja meg igazán azt, amiben őrülettörténeti szintézise bevezetésében vállalkozott: egy sok műfajt és tematikát magában foglaló (kultúr)történeti tabló bemutatását egy – az őrület-értelmezések szempontjából is – rendkívül komplex korszakban.

Bár a három kötet mind perspektíváit, mind módszertani kereteiket, mind pedig szerkezetüket tekintve különbözik egymástól, tematikai szempontból felfedezhetőek olyan vezérfonalnak is tekinthető közös csomópontok, amelyek minden esetben kiemelt szerepet kapnak. Az őrület történeti perspektíváinak tárgyalása esetén természetesen megkerülhetetlenek az olyan elemek, mint a klasszifikációra való törekvés, az értelmezési keretek kialakítása, a medikalizáció és az intézménytörténet főbb lépcsőfokai (az őrület elmebetegségként való azonosítása, az elmebetegek „nagy elzárása”, a terápiás optimizmus és nihilizmus fogalmai, a deinstitucionalizáció és a pszichofarmakológia forradalma). Mindhárom kötetben – de különösen igaz ez Pietikäinen és Scull monográfiáira – aránytalanul nagy hangsúlyt kapnak azonban az olyan kísérleti eljárások (lobotómia, elektrosokk, inzulinsokk-terápia, a neuroszifilisz kezelésére alkalmazott maláriaoltás), amelyek tárgyalása – ahogyan ez Scull esetén meg is történik – könnyen válhat túlságosan popularizálóvá. Ugyanez igaz azokra a 20. század nagy kataklizmáinak pszichológiával és pszichiátriával kapcsolatos elemeire, mint a shell-shock következményei vagy a náci eutanáziaprogram. Pietikäinen esetében e kérdések tárgyalása azonban inkább a bevezetőjében is vázolt koncepcióba illeszkedik, azaz abba a narratívába, amelynek célja elsősorban azoknak a pszichiátriatörténeti momentumoknak a felvillantása, ahol a diszciplína szempontjából jelentős előrelépést vagy irányváltást észlel, bár az egyes irányzatok tárgyalása esetén időnként túlzásokba esik, például a pszichoanalízis módszerét tárgyaló fejezetben, ahol Freud munkásságát külön „bolygóként” (Planet Freud) írja le (220).

Az Eghigian által szerkesztett kötetben mindezek Jonathan Sadowsky rövid áttekintésében (Somatic treatments) kerülnek összefoglalása, amelyben az itt is említett kísérleti terápiákat hatékonyságuk és megítélésük relativitása, a társadalmi fegyelmezés (például az elektrosokk szerepe a betegek agresszivitásának csökkentésében, így a pszichiátriai osztályok „elcsendesítésében”), az új gyógymódok kiszámítható „életciklusa” (bevezetés – sikeres időszak – veszélyesnek/hatástalannak nyilvánítás) kontextusában tárgyalja.

A Scull kötetében a fent idézett példában is megmutatkozó hiányosság – azaz a kontextus nem megfelelő megválasztása vagy elhanyagolása – végighúzódik a monográfián. A szerző deklaráltan elveti a konstrukcionista megközelítéseket, azaz az őrület mindenkori társadalmi, kulturális és politikai kontextusában való értelmezésének szükségességét, az őrületet egy „állandó rejtélynek” tekinti, biológiailag determináltnak, amely bár különböző társadalmi és földrajzi terekben eltérő formában manifesztálódik, lényegét tekintve mindig ugyanaz marad; ezzel a magyarázattal azonban a lehetséges értelmezéseket sok szempontból deskriptívvé redukálja. Még akkor is, ha többször mintha elfeledkezne erről a saját maga számára kijelölt pozícióról, például Robert Burton A melankólia anatómiája (The Anatomy of Melancholy) című tudományfilozófiai szintézisének társadalmi-kulturális kontextusai esetén. Ez az a talán legfontosabb szempont, amiben Pietikäinen monográfiája és a 2017-es Routledge-kézikönyv különbözik Scull munkájától. Bevezetőikben mind Eghigian, mind pedig Pietikäinen a konstrukcionista megközelítést propagálják, felhívva a figyelmet az interpretációk megsokszorozásának lehetőségére a megfelelően megválasztott, felvázolt és reflektált kontextusok esetén. Pietikäinen külön kitér arra, hogy a makro-, mezo- és mikroszintek, azaz a társadalmi attitűdök és perspektívák; az új elméletek, diagnózisok és terápiák; illetve az egyéni benyomások és tapasztalatok egymás mellé helyezése hogyan mozdíthatja elő az őrület „rejtélyének” minél teljesebb megértését egy adott társadalmi és időbeli kontextusban, amellett, hogy nem hallgatja el a biológiai determináltság jelentőségét sem.[8]

Bevezetőikben mind Eghigian, mind Pietikäinen olyan, a pszichiátriatörténet-írás szempontjából megkerülhetetlen szerzők, mint Michel Foucault, Erving Goffman, Roy Porter és Edward Shorter úttörő szerepét hangsúlyozzák e kérdésben. A kereteket az intézménytörténetre reflektáló fejezetekben a Pietikäinen-monográfiában és a Routledge-kézikönyvben is elsősorban Foucault és Goffman elméletei adják, akik az 1960-as évek elején született írásaikban[9] azt vizsgálták, hogy a – Goffman által bevezetett fogalommal élve „totális intézmények” (elmegyógyintézetek, kórházak, börtönök, iskolák, kolostorok) milyen módszerekkel formálják át az egyént a többségi társadalom normáinak megfelelően. Az egyetlen kivételt ez alól a Routledge-kézikönyvben az Andrew Scull által írt fejezet (The asylum, hospital and clinic) képezi, amelyben a szerző mintha tudatosan kerülné Michel Foucault munkásságának említését, pedig ez mind a „nagy elzárás” Foucault által bevezetett tézise, mind az antipszichiátria említése esetén, amelyet Scull csupán Erving Goffman és Thomas Szasz nevéhez köt, elengedhetetlen lenne. Hasonlóan jár el saját monográfiájában is, amelyben, bár a „nagy elzárás” koncepciója megjelenik, és Scull saját álláspontja is – miszerint az elzárás kora sokkal inkább a 19. század volt – kifejtésre kerül, Foucault elméleteit nem mutatja be a kötetben. Ez még akkor is problematikus, ha saját pozícióját e kérdésben már egy korábbi, 1990-es cikkében meghatározta, határvonalat húzva a „hagyományos történészek” és a „Foucault-kultusz követői között”.[10]

Elméleti-módszertani hátterüket tekintve a három kötet közül egyedül a 2017-es kézikönyv az, amelyben egy viszonylag tág perspektívában több, az őrület és a pszichológia-pszichiátria történetének határait meglehetősen rugalmasan kezelve új irányzatok is bemutatásra kerülnek. Az ötödik, Perspectives and experiences című tematikus egységben Benoît Majerus a pszichiátria anyagi kultúrájának vizsgálati lehetőségeit veti fel (The straitjacket, the bed and, the pill – Material culture and madness), három emblematikus eszköz, a kényszerzubbony, a kórházi ágy és a gyógyszerek kapcsán, felhívva a figyelmet arra, hogy a pszichiátriai osztályok mindennapi életének rekonstruálásához elengedhetetlen szempont azoknak a tárgyaknak a figyelembe vétele, amelyek a betegek, az orvosok és az ápolók tapasztalatait formálják. Geoffrey Reaume az „őrület hangjának” vizsgálatát, a betegek megélt élményeinek és tapasztalatainak (patient’s view) kutatási előzményeit és lehetőségeit foglalja össze (From the perspectives of mad people), elsősorban Roy Porter, Dale Peterson és Allan Ingram munkásságát állítva a középpontba. Összegzésében nem kerüli meg e módszertani megközelítés határait sem; rendkívül ritkán adódik lehetőség ugyanis arra a források hiányából eredően – és ez különösen igaz a 19. századot megelőző időszakra –, hogy a kutató rekonstruálni tudja az őrület megélt élményét. Pietikäinen monográfiája részlegesen erre is kísérletet tesz, amikor mikroszintű vizsgálódásaiban nem csupán kiadott, széles körben ismert szövegekre támaszkodik (ilyen például Margery Kempe 15. századi önéletrajza), hanem a saját kutatásai bázisát is jelentő 20. századi finnországi őrület-tapasztalatokat próbálja meg alulnézetből, beszámolókon, önéletrajzokon keresztül bemutatni. Az Eghigian által szerkesztett tanulmánykötetbe – a szűken vett pszichológia- és pszichiátriatörténetnél messzebbre tekintve – Laura Hirschbein összefoglaló tanulmányában (Passions and moods) bekerül a Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az 1980-as évek óta dinamikusan fejlődő érzelemtörténet (history of emotions) kutatási irányzata is. Hirschbein az elsősorban Peter Stearns, Barbara Rosenwein, Jan Plamper és Ute Frevert nevéhez köthető irányzat kapcsán tanulmányában az érzelmek történelemformáló erejének vizsgálati lehetőségeire hívja fel a figyelmet. E kérdések kapcsán azonban tanulmány nem téri ki a pszichohistória különálló, sokat kritizált irányzatára, amely a történettudomány, a pszichoanalízis és a történeti antropológia módszereit felhasználva kérdez rá az egyes történeti események mögött húzódó pszichológiai motivációkra.

Lezárásként fontos kihangsúlyozni azt, hogy a kiemelt arányeltolódások az egyes kötetek között abban (is) gyökereznek, hogy alapvetően eltérő olvasóközönség számára íródtak. Scull monográfiája – bár igyekszik megtartani az egyensúlyt a tudományos szakmunka és a népszerűsítés között – egy alapvetően nem szakmai közeg számára is érdekes lehet, míg Pietikäinen helyenként popularizáló, ám összességében tudományos igényességgel megírt könyve elsősorban szakmai közönségnek szól, és gyakran támaszkodik olyan megközelítésmódokra és koncepciókra, amelyekből a téma kutatói is sokat meríthetnek. A pszichológia- és pszichiátriatörténet kutatói számára azonban mindenekelőtt a 2017-ben megjelent Routledge-kézikönyv szolgálhat számos olyan historiográfiai és módszertani szempontból is értékes megközelítéssel, amelyek újabb kutatásokat inspirálhatnak, hiszen – ahogyan erre mindhárom kötet rámutat – rengeteg új lehetőség, nyitott kérdés és fehér folt van még a szűkebben vett pszichológia- és pszichiátriatörténet, és a tágabb kontextusokban is értelmezhető, az orvostörténet látószögén kívül eső „őrülettörténet” területén.

 



[1]A főbb tendenciákra kitérő összefoglalást lásd: Volker Hess – Benoît Majerus: Writing the History of Psychiatry in the 20th Century. History of Psychiatry 22. (2011) 2. 139–145.

[2]Szándékosan használom az „őrület” (madness) kifejezést az egyes diszciplínák vagy betegségcsoportok megnevezése helyett, ugyanis az „őrület” kérdése nem csupán tudomány- és orvostörténeti kontextusban értelmezhető, betegségként való konstrukciója csak egy (bár kétségtelenül a legelterjedtebb) a lehetséges interpretációk közül. Erre a terminológiai problémára az itt idézett munkák többsége is felhívja a figyelmet.

[3]Edward Shorter: A History of Psychiatry: From the Era of the Asylum to the Age of Prozac. Wiley-Blackwell, New Jersey 1998; Roy Porter: Madness: A Brief History. Oxford University Press, Oxford–New York 2002.

[4]2017-ben megjelent magyar kiadásáról bővebben lásd: Kovács Janka: Az ördögűzéstől a Prozacig. Andrew Scull: Az őrület kultúrtörténete. A Bibliától Freudig, a bolondokházától a modern orvostudományig. Corvina, Budapest 2017. 518 oldal. Korall 71. (2018) 197–204.

[5]Itt érdemes hangsúlyozni a Magyarországon is egyre inkább fellendülő pszichológia- és pszichiátriatörténeti kutatásokat, amelyek tekintetében elsősorban Borgos Anna, Erős Ferenc, K. Horváth Zsolt, Kovai Melinda, Lafferton Emese és Lászlófi Viola kutatásai járultak hozzá a pszi-tudományok magyarországi történetének feltárásához.

[6]Ez nem minden esetben valósul meg, a Routledge-kézikönyv vizuális és irodalmi reprezentációkat tárgyaló fejezetében például (Madness in Western Literature and the Arts) Ilya Vinitsky Albrecht Dürer Melankólia I címmel ismert rézmetszete kapcsán az ebben a kontextusban nyilvánvalóan anakronisztikus depresszióról beszél: „We see a winged figure […] plunged into a state of deep depression.” (166.)

[7]Andrew Scull: The Most Solitary of Afflictions: Madness and Society in Britain, 1700–1990. Yale University Press, New Haven 1993; .: Masters of Bedlam: The Transformation of the Mad-Doctoring Trade. Princeton University Press, New Jersey 1996.

[8]„Mental illness is not a social construction, which could be eradicated if the structures, values and norms of society changed. Behind the culturally varying signs and symptoms of madness there is biology, the reality of nature.” Pietikäinen 2015: 9.

[9]Michel Foucault: A bolondság története. Atlantisz, Budapest 2004; Erving Goffman: Asylums: Essays on the social situation of mental patients and other inmates. Random House, New York 1961.

[10]Andrew Scull: Michel Foucault’s History of Madness. History of the Human Sciences 3. (1990) 1. 58.


szerk:Bolvári-Takács Gábor Fügedi János Mizerák Katalin Németh András: A HAGYOMÁNYOS TÁNCKULTÚRA METAMORFÓZISA A 20. SZÁZADBAN, Magyar Táncművészeti Főiskol, Budapest, 2012, 192p.
ISBN: 978-963-85144-5-5
Recenzió: A. Gergely András DSc - MTA PTI tudományos főmunkatár
Kötet: 2018/17

Aki mintegy „véletlenül” tájékozódik a magyar tánckultúra történetéről, intézményeiről és irányzatairól, meglepő tapasztalattal gazdagodhat a (korábban Táncművészeti Főiskola, ma már Egyetem) honlapján.[1] Intézménytörténeti összefoglalókból több mint öt évtized kínálkozik három különböző kötetben is (legteljesebbnek mutatkozik talán   Bolvári-Takács Gábor:Táncos tanévek. Szemelvénygyűjtemény a Magyar Táncművészeti Egyetem történetéhez 1950–2017. című munkája), továbbá ugyanitt egy   1993-ban indult, A magyar táncművészet nagyjai című kiadványsorozat található immár hat kötetben, s ezekben a kiadó a hazai tánctörténet kimagasló személyiségeinek állított emléket, az érdeklődő tehát táncművész-portrékat és emlékköteteket, monografikus feldolgozásokat fedezhet fel. A monografikus ismeretrögzítés végül kiteljesedik a Táncművészet és tudomány sorozat immár tíz kötetével, melyek minden kétséget kizáróan láttatják, hogy a nem igazán szokványos tárgykör, nem kellőképpen ismert tudásterület, s még kevésbé megbecsült ismeretvilág, amit a sorozat kínál, méltó lenne elmélyültebb érdeklődésünkre. Talán sokan vannak úgy, hogy a táncművészet nagyjait, korszakait, stílusirányzatait vizsgálgatni nem látnak különösebb késztetést…, de nem kizárt, hogy egy-egy kötet elmélyültebb tanulmányozásával mégis kellemes meglepetést szereznének maguknak. E kiadvány-kínálat közel húsz kötetét semmi módon nem áll szándékomban ismertetni, de engedtessék meg, hogy a táncpedagógia, tánckutatás, kultúra és értékváltozás, hagyomány és újítás, alkotás és befogadás, tánc és társadalom, táncművészet és intellektualitás témakörökben egybefogott kötetek közül kiemeljek legalább egyet, melyet Bolvári-Takács Gábor sorozatszerkesztőként jegyez A hagyományos tánckultúra metamorfózisa a 20. században témakörrel,[2] s benne tizenhét olyan írással-előadással, melyeknek tárgyköre csak elnagyolt vagy mesterkélt séma szerint rendezhető valamely kényszeres egységbe.

Tizennyolc szerző munkájáról van szó, amit egy ismertetőben lényegében lehetetlen átfogni, még ha elnagyoltan kijegyzetelném is a szövegeket. Bizonyára lehetne példaképpen történeti dimenziók szerint leképezni a szöveggondozott konferencia-anyagokat, hisz a 20. század a tárgyterület (itt a korszak eleje, közepe és vége egyaránt mutatkozik Antal László, Bányász-Németh Tilda, Bolvári-Takács Gábor, Boreczky Ágnes, Budainé B. Katalin, Forgács D. Péter, Fügedi János, Kovács Henrik – Megyeri István, Kővágó Zsuzsa, Lelkes Zsófia, Németh András, Pethő Villő, Sófalvi Emese és Vincze Beatrix tanulmányaiban). Kétségtelenül elkülöníthetők egész évszázadnyi hosszú időtartamot átfogó írások is (ilyen Bólya Annamária, Könczei Csongor, Németh András munkája)…; de kínálja magát a klasszifikálás a népzene és könnyűzene, mozgalmi zenei műfajok (Éneklő Ifjúság mozgalom, táncházmozgalom, Gyöngyösbokréta, néptáncoktatás, életreform-mozgalmak időszakai, népművészeti kultuszkorszakok) és modernitás-hatások (Sófalvi Emese, Boreczky Ágnes, Budainé B. Katalin, Forgács D. Péter, Németh András), vagy éppen a tájegységi-térségi stílusjegyek szerinti tagolás (Antal László, Bólya Annamária, Forgács D. Péter, Könczei Csongor, Mizerák Katalin), sőt, alkalmasint a kortárs társadalmi hatások révén, ezek serkentésével keletkező, megrendelt vagy hagyománykövetés formájában megmaradó trendek leírásai is különválaszthatók. Éppígy tagolhatnánk a forráselemzések, a szimfonikus zenei hatások, a néptánc és a koreografált tánctípusok szerinti írásokat, szemben például a népi kultúrát a mozgalmiba átvezető kvázi-kultikus és ideologikus aspektusok alapján is.

Az itt első lapozással jelzett sokféleség persze nemcsak a tánckultúrák, hagyománykövető vagy „kitalált hagyományt” megteremtő szándékok szerint képvisel eltérő jegyeket (például Bányász-Németh Tilda, Bolvári-Takács Gábor, Bólya Annamária, Könczei Csongor írásaiban is látva látszik e közvetített vagy átvett örökség), de mindez a tánchagyomány már elemzési mélységeiben kiterjed például a testfelfogások szemlézésére (Mizerák Katalin, Boreczky Ágnes, Lelkes Zsófia dolgozatában), a mozgás- és testfelépítés kultuszaira (Vincze Beatrix, Forgács D. Péter, Lelkes Zsófia, Bolvári-Takács Gábor, Németh András elemzésében), de a kényszerített és átpolitizált egészség- vagy mozgáskultúra-felfogásoktól a mozgalmi célokat szolgáló fegyelmezésig egy sor olyan kérdéskör is terítékre vagy térképre kerül, melyek térben és ideológiai korszakokban egyaránt a közismertnél súlyosabb ál-kultuszokat szolgáltak. A legátfogóbb és leghosszabb tanulmány talán Németh Andrásé, de további nevek említése nélkül is érdemes figyelmet fordítani a korszakos  problematikákat taglaló írásokra éppúgy, mint a kisebb, résztéma-részleteket fölmutató szakmai jelzésekre. S nem is elsősorban a szerzők kiléte, szakmai reputációja, elismertsége vagy kutatási területe okán, hanem kiváltképp azért, mert a legkülönb problematikák sem tárgyalhatók a többi, korszakra vagy műfajra jellemző kölcsönhatások, idői visszacsatolások, hagyománykövetés és modernizálás, retro-spektrum vagy kultikus nóvum megjelenítése, átvételek és örökségesítések egyéb összefüggései nélkül. Ha „hagyományosnak” veszünk egy néptánc-kultúrát, annak nemcsak megmaradása a maradandó kérdés, hanem változásainak oka és módja is, a körülményeket, jeles vagy névtelen aktorokat, jelentőséget vagy következményeket egyaránt tekintve. Ha egy nemzetpolitikai kultusz vagy ideológiai vezérlettel fölépítendő „új hagyomány” témakörét nézzük, ezek sem elválaszthatók például Bartók Béla lejegyzési hagyatékától, Szabó Dezső vagy Németh László „ideológiai” örökségétől, az ifjúsági zenei ideák népművészeti keretbe illesztésétől, normatív rendszerétől vagy mindezek ellenhatásaitól, esetleg éppenséggel a szving-korszak deviancia-jellemzőitől. Mindezekre fókuszálva, s mindezekről egy sor eltérő nézőpontból rálátni képesen a Táncművészeti Egyetem oktatói és kutatói olyan műfaj- és szakpedagógia-történeti körképet adnak, melyet csupán egy rakatnyi könyvből, sok tucatnyi forrásmunkából szedhetnénk össze.

A népzenei kultúra, továbbá a mozgalmi kultuszok, viselkedési és értékrendi modellek mellett semmiképpen sem érdemes figyelmen kívül hagyni a mozdulatművészet, a komponált tánc, a néptánc vagy mozgalmi testkultusz olyan jelenségeit, melyek a néptánc, a népművészet és egyéb közösségi késztetések pedagógiai oldalán megnevezhetők. Az iskolarendszerű képzés, a néptánc oktatásának és közösségi megőrzésének egész huszadik századi „sikergörbéje” korántsem egynemű ideológiai mezőben rajzolható meg: jócskán eltér a népi kultúra fogalma és ideája a polgári kor kezdeteinél és a paraszti kultúra önfenntartó képességének romlási időszakában, emiatt pedig a népi játék, a mozdulatművészet, a tömegesség vagy személyesség puszta reprezentációja is el-eltérő arculattal jellemezhető a hosszú évszázad („longue durée”) meghatározó ciklusaiban. Más lesz a Gyöngyösbokréta vagy az Éneklő Ifjúság kultikus építkezésének mozgalmi és kulturális intézményi háttere, más a fölmelegített vagy kitalált örökséget forgalmazni próbáló időszakok meghatározó kultuszképzési tartománya, s mindezektől tökéletesen eltérő is lehet a színpadi mozgásművészet másfajta örökségének-megújításának hatásával együtt, vagy épp azzal szemben. Mindennek oktatása, a képzők képzése, a hagyományátadás intézményesítése is külön rétege lehetne a kötet olvasatának, s ebben kézenfekvő jelentőséget nyer maga a táncművészeti képzés, a főiskolai tematikák, a tánc mint tudományos vizsgálódásra alkalmas terület oktatási hátországa, tudás- vagy ismeretkincse, vállalt vagy megújított öröksége is, s ebből következően oktatástörténeti jelentősége ugyancsak.

E specifikus tudás-tér okán a kötet látszólag esélytelenül várja a szélesebb publikum bármely képzelt csoportjának érdeklődő pillantását. Ez tematikai adottságaiból, s magából a konferenciakötet jellegéből adódóan is evidens élmény lehet a felületes lapozgató számára. Ámde ha mégis meg kéne határozni, mivégre adnak ki ilyen könyvet (túl azon, hogy az oktató intézmény önmagát felmutató produktuma, egyúttal tevékenységi körének és eredményeinek, sőt alapkutatásainak időszakos szemléje is), hát bizony erősen keresgélni kellene, mely humán érdeklődési, oktatási, kulturális területen ne lenne ésszerű az érdeklődés iránta…! Nincs az a tudománytörténet, szellemi néprajz, kultúraelmélet, zenetudomány, kulturális vagy vizuális antropológia, életmód-szociológia, neveléstörténet, oktatáselmélet, esztétikai örökségvédelem, népszokás-lélektan, andragógia, viselet- vagy szokáskutatás, összehasonlító kultuszelmélet, szimbolikus kommunikáció-elemzés… (és ki sejthetné, hányféle tudásterület férhetne még el itt…!), ahol ne lehetne érdemi módon használni, forrásnak tekinteni, a metamorfózisok historikumába illeszteni mindezeket az írásokat…! Jó, hogy van ilyen könyv, s kevésbé jó, hogy meglepően keveseknek van érdemi rálátása, mi módon hordozza akár az emberi test, akár a tánc, a mozgás, a közösségi szerveződések, a szervezeti formák, mindezek oktatása vagy átadása mindazon társas függésrendeket, melyek a közösségi kultúrák megannyi műfajának, társadalomtörténeti korszakok jellegzetes jegyeinek és reprezentálódásuknak is felmutatói.

A „táncművészet és tudomány” sorozat-cím ekképpen nem is pusztán a táncdialektusok vagy mozgásdinamikák szimpla leírási kísérlete, hanem olyan komplex tudásterület, melynek eredményei, talányai, változatai és kölcsönhatásai számos rokon tudástartomány érdeklődését is okkal vonzzák magukra. Táncművészet, hagyomány, mozdulattudomány és életmódhistória megannyi árnyalata, korszaka, stílusirányzata, megoldása és kihívása rejlik e címlap mögött is – s talán már csak értelmezéstudományi hátterünk, eszköztárunk kellő megbecsülése hiányzik a kutatók itt közreadott eredményeinek teljesebb megbecsüléséhez… Azaz: hiányozna, ha nem lenne éppen e kötetben is megannyi fogódzó, szempont és segítség a hagyományos vagy hagyományt hordozó örökség komplexebb megértéséhez, a tánctudomány és a zenetudományi kutatások partnerségének fölfedezéséhez…

Tánc, néptánc, néptánctudomány

Ahogyan a mozdulatművészeti és kortárs tánctudományi tanulmányok látszólag marginális érdeklődés területét alkotják, még ennek is csupán egyik részterülete a tánctudomány néprajz és a kulturális antropológia, zenetudomány és táncjelírás közötti területe, mely kiválasztott tematikái alapján nemcsak tánctörténeti pillanatképet kíván adni, hanem ragaszkodik is a folklórhagyomány mibenlétéhez, műveltségtudat állandóságához, népszokások maradandóságának kérdéseihez, vagy épp a változó tradíciók követéséhez. Az erdélyi (és magyarországi) magyar néprajztudomány talán legkarakteresebb jegye volt mintegy száz esztendőn át, hogy a „megmentő”, „hagyományőrző”, a létező tradíciót eltűnése előtti „utolsó pillanatban” még felfedezni vagy megnevezni próbáló kutatói konvencióhoz ragaszkodott, s ez minél inkább kisebbségi volt, annál erőteljesebben. Közben persze maga a változó világ is részben elhagyta a kutatót, kisebb részben pedig ezt fölfedezvén maga is párhuzamosan kezdett haladni a változások követésével. A magyar néprajztudomány és a vele karöltve szerveződő magyar népzenetudomány históriája ma már korántsem ismeretlen (lám, nincs iskolás, akinek Bartókról és Kodályról ne a népdalgyűjtés vagy „a zene mindenkié” asszociációja ugrana be…), de bizony évtizedek kellettek, mire Bartókból nemcsak az 1905 és 1937 közötti gyűjtések-válogatások anyaga, Kodály feldolgozásaiból vagy forráskiadásaiból nem csupán az örökség megőrzésének missziója vált fontossá, hanem az aktualitások széles köre is hangot kapott. Vikár Béla kalotaszegi, udvarhelyi, Lajtha László észak-erdélyi és szlovákiai, vagy Vargyas Lajos, Jagamas János, Domokos Pál Péter, Sárosi Bálint majd Martin György gyűjtései is (Kallós Zoltánról természetesen nem feledkezve!) már figyelmet fordíthattak arra is, miként nemcsak állandósul, hanem változik éppúgy a zenefolklór és a táncfolklór is. Nem lehet itt kiadós listát készíteni sem a román népzenekutatók, sem a magyar akadémiai tudományosság mérvadó szaktekintélyi köréről, de még ennél is fontosabb talán a fiatal kutató-nemzedék akut érdeklődésének odafordulása a népzene, néptánc, testkultúra, fogyasztóság, zene- és tánctudományi „piaci érzékenység” újabb alapkérdései felé. Ezek között is érdemi helyre került az utóbbi időkben a szaktudománytól nem, de az aktuálpolitikától valamelyest messzebbre került deskriptív módszertanok széles köre, s bekerülhetett (valamelyest, részben, időlegesen vagy reményteli állandósággal is) a felsőfokú művészeti képzés, egyetemi vagy főiskolai tudományművelés terébe is mindaz, amit tánctörténet, táncelmélet, táncfilm, táncfolklorisztika, kinetográfia, hagyományfenntartás és örökségvédelem, színpadi táncművészet terén az újabb idők hoztak. E szaktudományi érdeklődés a kolozsvári, marosvásárhelyi és részben budapesti, szegedi, miskolci bölcsész- vagy művészeti képzésbe bekerült változatai, továbbá a rokon kutatási területek (pl. szubkultúra-kutatás, táncantropológia, koreológia, testtudományi analízisek, szimbolizáció-kutatás, táncnyelvtan, táncdialektusok összehasonlító elemzése, motívumtérképek, divattáncok, etnokoreográfia, stb.) megújuló, sőt egyre harsányabb jelenléte az empirikus tudásterületeken ma már nem teszi képtelenséggé, hogy időről időre igény ébredjen a szakma művelőiben az elemző áttekintésre. Ilyen, a hagyomány melletti kortárs kérdéseket feszegető, kutatói habitusokat és szaktudományi szemléletmódokat is szembesítő összejövetel helyszíne volt 2009-ben a kolozsvári Tranzit Ház, ahol a három napos táncművészeti program része volt Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón címmel rendezett konferencia is.

A Tánc Világnapjának elkeresztelt nemzetközi ünnep alkalmával összejött találkozó előadásaiból (mármint azokból, melyeket az Előadók utóbb lejegyeztek) Könczei Csongor szerkesztésében ugyanezzel a címmel egy évre rá tanulmánykötet is lett a Kisebbségkutató Intézet és a Kriterion közös kiadásában.[3] A három napos találkozón, ahol a tánckutatás és táncoktatás első legnagyobb erdélyi seregszemléjén a zene- és tánc-szakemberek mellett színházi emberek is részt vállaltak, a népzene, néptánc, színházi mozgáskultúra, koreográfia, műtáncok, mozgásszínház, előadóművészet megannyi tematikája kapott hangot, s végződött mindez a tánckutatás és zenetudomány szakembereinek kerekasztal-vitájával, mely szintén mintegy ráadásként szerepel a kötetben (117-126. old.). A Szerzők névsora tehát nem azonos a konferencia vendégeinek teljes létszámával (pedig Gáspárik Attila vagy Felföldi László vélhetően magvas gondolatai jó helyt lettek volna itt), de a kötet valóban inkább megőrzött lenyomata a korszakalkotó kísérletnek, a számvetés és tudománytervezés, helyzetjelentés és vitakérdések felszínre hozatala feladatának, semmint hogy lapozgatható albummá legyen, de bőven megér annyit, hogy a kötet mint kordokumentum is rangot kapjon utólag a tudománytörténeti szcénában.

Tanulmány- (azaz konferencia-) kötet ez, ennek minden friss jellegével és reakciókra is képes áttekintések, problematizálások nehézségeivel, ám előnyeivel is. Kézenfekvő, hogy szakmai körnek szól inkább, és a szaktudományi kérdések köre ugyanakkor bár nem a széles publikumot célozza meg, de épp egyik erénye a munkának ez az összegző áttekintés, melynek számos részlete még a felületesen érdeklődők számára is újdonság-tartalommal kedveskedik. Nem utolsósorban mert az erdélyi és magyar tánctudomány éppen a bartóki útvállalás nyomán, a tánckutatás, táncfolklór követői, a néptánc-mozgalom több évtizedes terjeszkedése révén is olyan terület maradt, ahol kisebbség és kultúra, levegővétel és gesztusszimbolika, koreográfia és mozdulathagyomány mint kisebbségi identitás van jelen. Kissé ellentmond mindennek az, hogy a tánckutatás klasszikusai, avagy épp folytatói, a néptánc művelői és oktatói meglehetősen sokáig a tánctudományok illegitim területén folytatták munkáikat, mely ha tiltott épp nem mindig volt, maga a kutatás költségvetési támogatásként, az oktatás művészeti főiskolai tárgyként, s maga a folklórhagyomány megőrzése mint misszió nemigen kapott erősítést a román tudományosságon belül, megtűrt státusza viszont szűkítette a megmaradás terét, csökkentette esélyeit. Kellő távolságból persze társa maradt a magyar zene- és táncművészeti szaktudománynak, s kellő közelségből a kutatás és művészeti tapasztalatszerzés oldaláról is örökségesítő funkciót kaphatott – de például a tánctanítás intézményi hiányai, a táncfilmek készítése, a kutatáshoz szükséges infrastruktúrák szűkös volta bizony elszenvedte a több évtizedes „megéneklünk Románia” hangnemet. Ezekről a kötetben Deák Gyula, Könczei Csongor, Fügedi János, Karácsony Zoltán és Könczei Csilla is sok kérdéskörben említést tesz. Fügedi a tánctudomány lejegyzési és feltárási nehézségeiről külön előadásban is értekezik, Könczei Csilla záró nagy előadása ugyancsak sok ponton érinti a hatvanas-nyolcvanas évek tánckutatási problematikáját, a nyilvános beszéd és a közgondolkodásban is inkább hiányérzetként létező tánckutatás kérdéseit, de jelen van az erdélyi színpadokon megjelenő műtáncok értelmezési kérdései között (Laskay Adrienne előadásában), a színházi és táncéletben megjelenő mozgásszínház-hiány terén (Ugray Péter tanulmányában), vagy akár egy vegyes lakosságú falu, Gerendkeresztúr táncairól szóló táncdramaturgiai esettanulmányban is (Pálfy Gyula tollából). Könczei Csilla még azt is említi a kutatás nehézségei között, amikor a nyolcvanas évek közepén tánckutató akart volna lenni, ennek sem intézményi feltételei nem voltak, sem útlevelet nem kapott külföldi képzéshez, s csak egy táncjelírás-könyvet készíthetett, mely azután 2002-ben jelenhetett meg. Ám ehhez a vitában Fügedi is hozzáteszi, mások is megerősítik Fosztó László moderátor kérdése nyomán: ma sem sokkal másabb a helyzet, remélhetjük ugyan, de a technikai tudás, az érdeklődés, a szakkönyv-ellátottság, a külföldi összehasonlító tapasztalat ma is emberközeli mélységekre, intimitásokra van bízva, kevésbé az akadémiai szféra formalitásokon túli támogatásaira. A koreográfiák elemzése, a táncesztétika kérdései, a tudományos diskurzus folytatásának intézményes körülményei ma sem hatalom-függetlenek, nem környezeti hatásoktól mentesek, nem maradnak problémátlanok a helyi tánchagyományból migrációs munkába induló fiatalok érdeklődése és a kiöregedő jó táncosok, megfizethető jó zenészek helyzete megannyi részproblémájától.

Az erdélyi magyar tánctudomány, néptánc-diskurzus és örökségmentési szándékok első komolyabb alkalma és kiadványa volt ez. Nem független a történeti előzményektől, a Bartók vagy Martin, Jagamas vagy Tímár kutatta és tanította táncfolklór örökségétől, de még mélyebben gyökerezve az értéket fölismerő, megnevező, megörökítő kutatók szándékában, hivatástudatában és szorgalmában. Tíz év, ebben a miliőben, ha számos újabb kiadvánnyal több is van már a piacon, a kisebbségi magyar kulturális örökségvédelemben csekély idő. S mert nem csekély vállalás mindez, értelme volt e „már régi” kötetet is ajánlóba tenni. Hiszem és tudom – még ha eltáncolni nem is tudnám… De hogy mi minden változik mégis, hasonképpen Könczei Csongor szerkesztésében, megjelent azóta az előző kötet tartalmi folytatása Az erdélyi magyar táncművészet és tánctudomány az ezredfordulón II. címmel.[4]

A kötet – itt most különösebben részletes ismertetés nélkül – szembetűnően tükrözi már az előző opuszhoz képest is eltelt öt esztendőt, s ezalatt nemcsak új tendenciákat lát megfogalmazhatónak (így például a bevezető Anca Giurchescu sorai között, Könczei Csilla tánc-nyelv-elméleti modellezése révén, Varga Sándor városi „táncházas turizmus” és falukapcsolatok kérdéskörében megfogalmazott hatáselemzésében, Köncezi Csongor a hagyományos tánckultúrában fölismerhető színpadi táncművészeti hatásokat jelző tanulmányában), hanem a távolságtartó pillantás számára is fölismerhető módon, a két tematikus blokk elkülönítésével. Míg az első elemzési egység a Tánc – nyelv – közösség a változó régióbancímen jelzi az „etnospecifikus” műfaji és táncpedagógiai aspektusok érvényesítési lehetőségeit (Könczei Csilla, Karácsony Zoltán, Varga Sándor és Könczei Csongor dolgozataiban), addig a második Táncalkalom, hagyományőrzés, közösségi szórakozás, társadalmi jelenség – 35 éves az erdélyi táncház címen inkább a személyes, a történeti, az empirikus tapasztalati oldalban lát változáskövetési perspektívát (Pávai István, Simonffy Katalin, Zakariás Erzsébet, Pozsony Ferenc és Könczei Csongor írásában). Látva látszik, hogy az elméleti írásokban is épp annyi a személyes tudás és táncnyelvi tárgyismeret, mint a hagyományőrzésre fókuszáló munkákban, ugyanakkor utóbbiak között talán meghatározóbb a tradíció interpretációját a táncéleti, folklorizálódási, táncház-szervezeti és népi kultúra intézményesítésében végbemenő átalakulásokra hangoló narráció. (Ugyanakkor a táncházmozgalom egykori jelenségeit és az ezredforduló meghatározó trendjeit külön-külön dolgozatokban is szemlélő Könczei Csongor mindkét blokkban hangadó tónust képvisel, mint egyúttal nemcsak kötetszerkesztő, hanem a kötetsorozat gondozójaként-mentoraként ugyancsak). A tanulmányok tizenöt-húsz oldalas szakmai írások (Karácsony Zoltáné kivételével, mely közel ötven oldalas kismonográfia egymagában is), eredetileg egy-egy 2011-es és 2012-es szakmai konferencia tematikáit tükrözik, s az előszót követő felhangoló írásba került Anca Giurchescu kutatástörténetileg is érdekes dolgozata, aki „Martin György legközelebbi román munkatársaként – nemcsak visszaemlékezik az 1963–1979 között zajló közös erdélyi, romániai terepmunkáikra, hanem egyúttal összefoglalja és elemzi az elmúlt fél évszázad magyar és román néptánckutatásának viszonyrendszerét” (Könczei Cs., 10. old.).

A kötet egésze (a fennebb még hivatkozott kolléga, Pálfy Gyula emlékére ajánlott)apró részletekben is mutatja, egészében pedig a szaktudomány felívelő sikerágazataként jelzi, miképpen bontakozik ki egy korábban csak rejtve-elnyomva, illegitim szférában létező tudáságazat, melyről a szerkesztő reménye a perspektívákról bizton kifejeződik indító szavaiban: e kötet „egyben a folytatás lehetőségét is magában hordozta: egy adott tudományterület létjogosultsága szakmai publikációkban mérhető, ezért szerintünk csak akkor beszélhetünk erdélyi magyar táncművészetről és tánctudományról, ha ezen szakterületek írott fórummal rendelkeznek, magyarán szakirodalommal rendelkező entitásokká válnak.

Táncművészet – nemcsak egyetemi fokon

A fenti kötetekben jelzett kutatástörténet és táncelmélet utóbbi tíz esztendejének empirikus tapasztalataihoz, a tánckultúra vagy tánctudomány évszázados előzményeihez képest épp ellenkezőleg, szinte több évtizedet lépett előre a magyar táncművészeti oktatás az intézményesülés terén. Tánctudományi kutatások a Magyar Táncművészeti Főiskolán 19902015 címen Bolvári-Takács Gábor írta-szerkesztette kötetben[5] az azóta már egyetemi rangra emelkedett diszciplína átfogó körképét kapjuk. A könyv szinte minden oldalán a meglepetés, a ráébredés, a fölismerés késztet csodálkozásra, mi minden zajlik abban a kevéssé ismeretes tudástartományban, mely az emberi test mozgásművészeti színterét formálja. A kötet (nem lebecsülendő attól, hogy nem nagymonográfia…!) az intézményi, szervezetrendszeri és tudományos program-szintű tánctudományi összegzés feladatát is ellátja – analógiaként képzeltessék el mondjuk a Zeneakadémia története, még zene nélkül és szecessziós ablaküvegei vagy teremdíszei nélkül –, amit viszont semmi más hasonló egytémás feldolgozásban nem láthatunk át ilyen részletességgel. S mert ismertető kézikönyv, nem áll módomban rejtett zugait, titkos íveit és literalisztikus tónusát értékelni, de annál inkább figyelemre méltó az aprólékosság az akadémiai rangú tudásterület intézmény- és kapcsolattörténeti mezőjében.

Kezdve a saját intézmény historikumával, ez nem is mutatható be a kutatási és tudományos kapcsolatrend nélkül: mindenesetre mint tudásterületnek éppúgy megvannak elődei, rangos képviselői, irányzatai, korszakai, fókuszpontjai és eredményei, mint a hagyomány és újítás más művészeti területeinek, megvan pedagógiai előzménye és mai stratégiája, megvannak a tánctanítás korszakaiban jellegadó személyiségek előképei, hagyatékai, a táncírás módszertana és stílusjegyei, megvannak mai szaktudományi perspektívái és társművészeti kapcsolatai. Alapjegye ennek a képzési és kutatási, tapasztalati és művészeti ágazatnak (mint alighanem a többinek is), hogy a kulturális értékmentés, értékközvetítés és értékformálás nemcsak konvenciókkal bír, hanem a tánctudományi ismeretanyag gyarapodása révén a változásoknak is kortanúja, elemzője, sőt formálója egyaránt lehet. E folyamatok időbeli rajza, intézményei és képviselői példaképpen ugyanúgy alakítói a közös tudásnak és közös kérdezésnek, mint az alkotás folyamatának, változatainak, dokumentálásának, de ehhez nemcsak magára a táncra van szükség, hanem legalább annyira táncfolklór gyűjtésére, koreográfiák elemzésére, művészeti kísérletek befogadására és tanítására, értékrendszer és kulturális modellek átadására, vagy mindezek befogadói oldalának megismerésére, vagy épp a szakmai kritika biztosítására, a műkritika képviselőinek képzésére, az ismeretterjesztés intézményes vállalására is.

A kiadvány önálló fejezetekben sorjázza a hagyományos tánckultúra előzményeit, a tánc kutatásának metamorfózisát is. Nemcsak tradíció van, de a megújulás mai igényei, szempontjai éppúgy jelen kell legyenek a képzésben, mint a kutatásban is. Ehhez tanulságos vagy példaértékű, ha figyelem fordulhat a tánckutatás korai korszakai felé, művelődés- és műtörténeti öröksége irányába, a 20. század eleji utópiák, jóremények, életreform-teremtő tánckultúra-változások felé éppúgy, mint a mai színpadi, színházi, társas és balett-táncok kísérleti fázisai felé. Ehhez nem csupán új iskolák, irányzatok, művészeti és kommunikációs, művészettörténeti és esztétikai hatások együttes figyelembevétele kell, hanem a táncfesztiváloktól a konferenciákig, forrásközlésektől a tankönyvekig, elemző monográfiáktól a historikus szemlézésig oly sok minden, amihez valóban nemcsak egyetlen intézmény kapacitásai szükségesek, hanem számos tudományos műhely összefogása is. Példaképpen a Magyar Mozdulatművészeti Társulat, a bécsi Operaház, a kortárs balettek, a nemzeti tánchagyományok, a néptánc-népzene gyűjtési és feldolgozási modelljei, a Hagyományok Háza kezdeményezései, az akadémiai Zenetudományi Intézet kutatásai legalább annyira „alapanyagok”, mint a romániai magyar táncdialektusok tónusváltozása, a „balkáni” tánc-divatok bejövetele, a roma tánccsoportok sorsfordulóinak megismerése – egyszóval tánc és társadalom élő kapcsolatrendszerének empirikus „tudása” is. Mert hát miként része a táncfolklórnak és táncművészeti alkotómunkának az irodalom, a zene, a képzőművészetek, a film összhatása, egymásba szövődő korszakos stílushagyományok tükröződése mindezen területeken…? Mi kell várjon a tánctudás és tánctanítás népszerűsítési ágazatában? Milyen új média-típusok érkeznek vagy követelnek helyet a tánc körül, s hogyan változtatnak ezek a tánc formavilágán, eszköztárán, kifejezési megoldásain, kreativitási és befogadási oldalán? Megannyi a kérdés, sokszorosa ennek a megoldások keresése és a kísérletek, a tánctudomány és táncpedagógia feladatainak vállalási késztetése is…

A kiadvány tematikus rendben közli a módszertani megoldások, a tánctörténet és táncelmélet területeinek, a táncpedagógia feladatainak, a nemzeti hagyománytudatban vállalt kreatív szerepnek, a külföldi szakmai példatár megismerésének és megismertetésének rendszerezett egységeit, de kiadvány-sorozatokban is megjeleníti ugyanezeket, beleértve még a mozgástudományok, az anatómiai és egészségtani ismeretek, a forrásközlések és tanulmány-válogatások hosszú sorát is. Az egyetemi rangnak megfelelően – amely talán mégsem véletlen, ha az 1950-ban alakult Balett Intézet örököséről van szó – a tánctudománynak immár doktori iskolája is van – így hát jövője is egyre inkább lesz. E kiadvány ezért a huszonöt évnyi áttekintésben mintegy a következő negyed- vagy félszázad perspektíváit is sugallja.

Metamorfózis, ha kortárs élményvilágba vezet

Intézményi örökség, tánchagyomány és oktatási tradíciók talán nem is vitatható egyik meghatározó személyisége éppen az a Bartók Béla lehetett, akinek útválasztása, pályaíve és öröksége is egyformán része-részese az erdélyi vagy tágabb értelemben magyar (sőt nemzetközi) táncművészetnek. Messze nem kérdés épp ezért, hogy a Magyar Táncművészeti Főiskola/Egyetem tematikus monográfia-sorozatai közül egyikben (A magyar táncművészet nagyjai) az elsők között jelent meg Bolvári-Takács Gábor sorozatszerkesztésében, Felföldi László előszavával és összeállításában az a kötet, mely a főiskolai képzés egyik meghatározó személyiségének (emlékére) formálta a táncoktatás magyar területen tudatosan választott perspektíváját. Zórándi Mária, a Főiskola egykori rektora, kinek tudományos munkássága (PhD értekezése) volt a szakmai útkeresések egyik fő vonulatának és előzményeinek feldolgozása, s ez esetben szerzőként A bartóki út. Pályaképek a színpadi táncművészet 20. századi történetéből címen formált monografikus műve[6] öt nagyobb egységben vázolja a tánchagyományok színházi változatainak meghatározó szakaszait, saját személyes kötődéseit és a három jellegzetesebb koreográfus nemzedék képviselőinek eredményeit, munkásságát, hatását a következő generációkra. Mintegy sejthető, hogy a húsz portréból mennyit lehetséges itt megidézni, vagy akár csak „névsorolvasással” megtisztelni. Megteszi ezt a kötet, nem várva az én elismerésemre… – ami pedig ebből mint folyamat, hagyomány, a színpadi művészeti terület meghatározó tónusainak tánchagyományi bázisához tartozik, ugyancsak vázlatosan jelezhető csupán.

Magyar zeneszerzőnek tartom magam (…). Az én zeneszerzői munkásságom, épp mert e háromféle (magyar, román és szlovák) forrásból fakad, voltaképpen annak az integritás-gondolatnak megtestesüléseként fogható fel, amelyet ma Magyarországon annyira hangoztatnak. Az én igazi vezéreszmém (…) a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab, vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás” – írta Bartók egykoron. Ennek mint inspirációnak engedve Zórándi Mária a kínálkozó nemzetközi összehasonlítás és szociokulturális kitekintés helyett választotta a bartóki út követését a színpadi táncművészetben, elsősorban abban a meggyőződésben, hogy a hagyománytudat ilyen iránya közvetlenül vezet a népzenekutatás továbbvitele felé. Kiindulópontja az volt, hogy a néphagyomány gyökereinek, útvezetési irányának követése nem ellenpontja a „korszerű esztétika” útirányának, hanem a parasztfolklór az egyetemes kultúrafelfogás részeként éppen annak felel meg, amit eltérő kultúrák, szomszéd népek vagy messzi hagyományok összhatásaiban lehetséges meglátni. Mert lehetséges ugyan „intuitív és spekulatív módon” épp oly jogos eljárással nem a népzenére támaszkodva kortárs zenekultúrát alkotni, ám aki „a természet nyomán” formálja munkásságát, e különbséget saját eredményeivel hitelesítheti, „mert a parasztzene természeti jelenség” – idézi Bartóktól. Úgy véli, Bartók fő üzenete a korszerűség, mely valójában összművészeti komplexitás, és egyben nemzeti a nemzetköziségben, de személyes is, amennyiben a nemzeti önazonosság új tartalmainak keresése határozza meg. „Különösen érvényes ez a tétel az európai totalitásban. Föl tud-e mutatni ez a nemzet olyan sajátos, csak rá jellemző értékeket, mellyel karakterizálhatja, megkülönböztetheti önmagát, s ezáltal színesítheti és gazdagíthatja az európai palettát” – látja iránymutatónak. Ehhez azonban be kell látni, hogy a bartóki modell nem a népi elemek reprodukciója, nem környezethű megjelenítés, hanem az átértelmezés feladatának vállalása, emellett a művészet törvényszerűségeinek keresése a művészeti anyanyelv harmóniája révén. Vagyis nem provincialitás, nem látványos giccs, hanem az európai kultúrába öntörvényűen bekapcsolódó, pátoszmentes megoldások rendszere. Úgy véli, a feladat korántsem könnyű, hisz a bartóki művészet öröksége révén az irodalomban, filmművészetben, szobrászatban is már jelen lévő, épp ezért a táncművészetben is megtalálandó formai hagyomány sem lehetséges a korai francia expresszionista tánckultúra importálásának, az új formanyelvi kísérletek legkülönbözőbb irányzatainak átvétele és táncnyelvi újraértelmezése nélkül. Ennek már a korai, 1920-as évekből jövő tematikai gazdagság, a formanyelvi kísérletek színes skálája, Paulini Béla, Szentpál Olga vagy Molnár István korai kísérletei is részét alkotják, vagyis az előzmények és a színpadi táncművészet alakulása révén az első koreográfus nemzedéktől (Molnár István, Rábai Ferenc, Pesovár Ernő) ránk hagyott minták is részei a teljes időképnek.

A kötet a második és harmadik koreográfus nemzedéket is személyes portrékban, életmű-értékelésben mutatja be, jelezve azt is, nem volt mindig egyértelmű a bartóki úton továbbjutás, hisz az avantgárd és a modernista eklekticizmus is önálló hangot nyert, ám a néptánc e korszakokat egészségesen túlélte, a túlharsogott kísérletező kedvet a táncismeret hiányának tudja be. Ennek is oka, magyarázata és értelmezési lehetősége a bartóki úton megfogalmazott archaikus népi kultúra, morális tartás és a tiszta források tisztelete, mely a magaskultúrába fölemelkedett művészeti szintéziseknek is nemzedéki örökségévé válhatott, a táncban és a színpadi néptáncművészetben is méltó maradhatott Bartók vagy Kodály alapozó munkásságához…

A kötetsorozatban nyitó Nádasi Ferenc centenáriumi tisztelgést a Harangozó Gyula emlékkönyv követte, majd Nádasi Myrtill piruett-memoárja vezette tovább, hogy azután e jeles előadóművész és táncpedagógus, Zórándi Mária műve mutassa föl a hazai néptánchagyomány egy meghatározó útját. A folyamat, melyben a hazai folklórműfajok egyike lehetett a néptánc kutatása, immár visszahat magára a folklórfogalom módosulására is. A szegedi Varga Sándor, a miskolci Kavecsánszky Máté, a kolozsvári Könczei Csilla és Könczei Csongor, a pécsi Pulay Gergő e kutatási tárgykört a táncantropológia felé, a kortárs gondolkodásmódok még integránsabb, még intenzívebb kultúrakutatási ágazata felé viszi tovább vagy építi át. S mint a fenti kolozsvári konferenciák anyaga is mutatta a budapesti táncművészeti képzés történeti tapasztalata révén: a bartóki út nem elhagyható, csak épp a döccenők nagyobbak olykor, mint amit a tudományok művelői még táncos kedvvel bírnák…



[2] Tudományos szimpózium a Magyar Táncművészeti Főiskolán, 2010. június 11-12. Szerkesztette: Bolvári-Takács Gábor, Fügedi János, Mizerák Katalin, Németh András. Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2012., 192 oldal.

[3] Kolozsvár, 2010., 131 oldal.

[4] Nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Kriterion, Kolozsvár, 2014., 195 oldal

[5] Keretek, fórumok, eredmények. Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2016., 199 oldal

[6] Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2014., 168 oldal


Kapronczay Károly: A Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár története 1837-től napjainkig, MATEI- Johan Béla Alapítvány, Budapest, 2017, 147p.
ISBN: 978-615-5365-23-2
Recenzió: Kapronczay Katalin PhD - Semmelweis Orvostörtépneti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2018/17

Egy közhelynek hangzó kijelentéssel kezdhetjük a közelmúltban megjelent kiadvány ismertetését, miszerint a múlt értékeinek megőrzése, a hagyományok ápolása kötelességünk, és egyben megtisztelő feladat. Azonban ennek csak akkor tudunk maradéktalanul eleget tenni, ha a múltban lezajló eseményeket igyekszünk minél pontosabban feltárni, megismerni és megismertetni.  A megismerési folyamat legfontosabb és leghitelesebb forrása egy intézmény történetével kapcsolatban az irattár, az adattár, amely kendőzetlenül tárja az utókor elé a lezajlott eseményeket, mutatja be az adott korra jellemző tudomány- és művelődéspolitika ideológiai zsákutcáit, az „ügy” sikeréért munkálkodó, személyes és hivatali konfliktusokat is felvállaló személyeket.

Ilyen szerkesztési elvekre alapozott intézménytörténetet állított össze Kapronczay Károly. A címben jelzett 1837-es évszám a Budapesti Királyi Orvosegyesületre emlékeztet, hiszen az Orvostörténeti Könyvtár muzeális állományának jelentős része onnan származik. Az 1951-ben létrehozott Orvostörténeti Könyvtár mind a mai napig az ország egyetlen ilyen gyűjtőkörű intézménye, számos, országos viszonylatban is unikális dokumentumot őriz.          

 A könyvtár „hőskorában” - az 1950-60-as években – a klasszikus könyvtári feladatkör ellátásán túlmenően az intézmény az orvostörténeti kutatások bázisa, az orvostörténeti társasági élet központja és szervezője, a szaktudomány könyv- és folyóirat kiadója lett. A hazai és nemzetközi elismerés azonban nem mentette meg a „hivatalos” tudományszervezés intrikáitól, amelyek elhárítása, kivédése egyet jelentett az intézmény létének biztosításával. Az Orvostörténeti Könyvtár működésének első időszakában már felvetődött a múzeum és a levéltár létrehozásának szükségessége, javaslatok születtek, lépések történtek a megvalósítás érdekében. Ugyancsak a tervek között találjuk az orvostörténelem egyetemi oktatásának kérdését, mielőbbi bevezetésének fontosságát. Ezek megvalósulására természetesen részletesen nem tér ki a kiadvány, de a tervek, javaslatok megemlítése elkerülhetetlen, hiszen a könyvtár tevékenységével szervesen összefonódtak.  

A munka mintegy kétharmadát az intézeti levéltár dokumentumaiból összeállított válogatás teszi ki, amely az adott korszak tudománypolitikájának, hivatali ügymenetének is hű tükörképe. A levelezések, beadványok, ülésjegyzőkönyvek, stb. megidézik nem csak egy elmúlt időszak atmoszféráját, de emberi közelségbe hozzák mindazokat, akiknek a könyvtár létét, fejlődését, nehézségek ellenére való fennmaradását köszönheti, vagyis akiknek hálával tartozik az utókor.


ZSOLDOS János: Diaetetika vagy Az Egésséget fenntartó, és a Betegségtől tartózkodó Rendszabások., , , 0, 0p.
ISBN:
Recenzió: Kapronczay Katalin PhD - Semmelweis Orvostörtépneti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2018/17

1818-ban, vagyis éppen kettőszáz évvel ezelőtt jelent meg Zsoldos János (1767-1832), Veszprém megye főorvosának Diaetetika… c. munkája. A sokoldalú és sokirányú érdeklődésű Zsoldos János több változatban írta meg ezt az ókori műfaji hagyományokat felélesztő, az egészségnevelés hasznos eszközeként is jellemezhető munkáját.    

Az 1814-1818-ig terjedő években jelentek meg a mű különböző kiadásai, átdolgozott, illetve bővített változatai. (Érdemes a figyelemre az 1818-ban, Sárospatakon kinyomtatott, versbe foglalt változat, amelyet iskolai használatra szánt a szerző, a regulák versbe szedése Fodor Gerzson ref. lelkész-tanár érdeme.) A Diaetetica megírásának és közreadásának célját röviden és találóan fogalmazta meg a szerző: „Valamint átaljában nehéz meghatározni, mellyik légyen nagyobb szerencse, a’ veszedelmet elkerülni-e’, vagy pedig a veszedelemből kimenekedni, úgy az Életre nézve-is, nem könnyű megítélni, hogy valyon az egészségnek az Élet rendszabási által való megtartása legyen-e nagyobb mesterség, vagy pedig megbomlásának Szerek által való orvoslása. Irányelve az ókori mesterek munkáiban foglaltak felidézése és a műfaj klasszikusaként tisztelt salernoi orvosi iskola szerzői által összefoglalt életviteli tanácsok követése, természetesen saját tapasztalatainak hozzáadásával. Legfőbb fejezetei: a tisztaságról (személyi higiéné és lakhely tisztasága), a helyes táplálkozásról, a test természetes tisztulásairól, munka és pihenés egyensúlyáról, a lélek indulatairól, a ragadós nyavalyákról és azok megelőzéséről (himlőoltás), makrobiotika, vagyis a különböző életkorúaknak szóló életviteli tanácsok, és végül a különböző foglalkozást űzőknek szóló útmutatások. A sebészeknek és bábáknak megfogalmazott rendtartás fontos eleme a tisztaság betartására vonatkozik: az eszközök és a kéz alapos tisztítása szappannal, ecettel, lúgos oldattal vizsgálat előtt, után.

A mű a mai olvasó számára is élvezetes olvasmány, hiszen a szerző munkásságának fontos területe volt a nyelvészet, a magyar nyelv ápolása is.  Mindez érződik a szépen formált, szerkesztett mondatok megfogalmazásában.

Zsoldos János életútját - a kötet függelékeként – Kapronczay Katalin tanulmányából ismerhetjük meg. A kötet újbóli kiadása Kissné Lehoczky Gyöngyi nevéhez fűződik, aki édesapja, Lehoczky Győző (1904-2003) nőgyógyász-onkológus emlékének ajánlotta a könyvet.


Per Bech: Measurement-based care in mental disorders, Springer, New York, 2016, 93p.
ISBN: 978-3-319-46651-4
Recenzió: Thomas A. Ban, MD, FRCP(C) - Emeritus Professor of Psychiatry, Vanderbilt University
Kötet: 2018/17

INFORMATION AND CONTENTS:

The book has 10 chapters: negative mental health, personality dimensions, self-reported symptom scales, clinician-administrated symptom rating scales, positive mental health, the pharmacopsychometric triangle for measurement-based care, diagnostic rating scales, social functioning disability scales, a practical outcome evaluation plan, and conclusion. The book includes examples and an index.

 

AUTHOR’S STATEMENT:

       The book is based on the principle of measurement-based care in focusing on measurement instruments (rating scales or questionnaires) conventionally used in clinical research as randomized, placebo-controlled trials of psychopharmacological medication which are shortened to be easy-to-use in the daily routine of care in mental disorders. With reference to the pharmacopsychometric triangle these instruments should be able to differentiate between the desired clinical effect and the undesired side-effects with patient-reported quality of life scales to ultimately conclude if the treatment has helped for the mental disorder being treated. The self-reported symptom scales are derived using the Symptom Checklist (SCL-90) as an item bank and the clinician-administrated, short, valid scales are derived from the Hamilton Anxiety Scale, the Hamilton Depression Scale, and the Brief Psychiatric Rating Scale as an item bank. The brief side-effect scales are derived from the UKU side effect scale and the short quality of life scale from the Psychological General Well-being scale.

       The clinical significance of these outcome scales are estimated by effect size statistics for response issues and number needed to treat (NNT) for remission issues.


szerk. Kapronczay Károly: A magyar közegészségügy az I. világháborút és a Trianont követő években. A Tanácsköztár-saság bukásától az Országos Közegészségügyi Intézet munkájának megindulásáig. 1919-1927., Magyar Orvostörténelmi Társaság, Budapest, 0, 356p.
ISBN:
Recenzió: Kapronczay Katalin PhD - Semmelweis Orvostörtépneti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2018/17

Az első világháború évei, az azt követő zavaros politikai események, majd a háborút lezáró nemzetközi békeszerződés súlyos következményekkel járt Magyarország számára, amely az egészségügy intézményrendszerét, a betegellátást, az orvosképzést egyaránt befolyásolta, átalakította. A területi veszteségek a betegellátó intézmények (kórházak, gyógyszertárak) számának jelentős csökkenésével járt. Az egészségügy válságos helyzetét nehezítette a háborúban megrokkant katonák hosszas, vagy élethossziglani ápolása, gondozása, amely az orvoslás eddig nem ismert területének (művégtag-gyártás, rehabilitáció) kiépítését kívánta, valamint a szociális ellátásukat fedező anyagiak megteremtését. A lakosság egészségügyi ellátottsága kritikus volt: a szegénység következményeként terjedő népbetegségek (elsősorban a tuberkulózis) megfékezése, a betegbiztosítás hiánya hasonlóképp financiális problémákat jelentett az állam számára. Miniszteriális szinten kerestek megoldást az egészségügy, a szociális és a munkaügyi kérdések komplex rendezésére.

A korszak egészségügyének rendezését tehát összetett feladatnak kellett az állami szerveknek tekinteni. A legfontosabb területek ennek megfelelően: a kórházépítési program kidolgozása és megvalósítása, a betegbiztosítás ügyének rendezése, a védőnő- és ápolónő-képzés színvonalas megszervezése, az anya- és csecsemővédelem országos hálózatának kiépítése (Stefánia Szövetség), az iskolaorvosi hálózat fejlesztése, a lakosság közegészségügyi ellátottságának fejlesztése, ellenőrzése (ivóvíz-kérdés, csatornázás, település-egészségügy), a mentésügy minden területét érintő kérdés rendezése (mentőállomások létrehozása, felszerelése, fenntartása, gondoskodás szakképzett személyzetről, elsősegély-nyújtási tanfolyamok szervezése). Végül - de semmiképpen sem utolsó sorban – rendezni kellett az orvosképzést, hiszen az egészségügyet és az oktatásügyet egyaránt érintette a területi elcsatolások után az országba menekített kolozsvári és pozsonyi egyetemek további sorsának és elhelyezésének megnyugtató megoldása, az orvosi karok területi integrálásának ésszerű megszervezése.  

A tanulmánykötet tematikus felépítése lehetővé teszi a sokirányú, nem egyszer bonyolult kérdéskörök jól követhető áttekintését, megismerését.